zene1zene2zene3zene4zene5zene6

PayPal

A szegedi punkháború

Haraszti Miklós

Amikor néhány barátommal elhatároztuk, hogy saját szórakoztatásunkra punkegyüttest alapítunk, nem gondoltuk, hogy ez súlyos következményekkel jár…

Az első alkalmi fellépések után egy-egy külvárosi műv. házban önálló műsorral is felléptünk. Egy ilyen alkalommal az összesereglett százfőnyi fiatalt a rendőrség minden ok és magyarázat nélkül szétkergette. A koncertet nem engedélyezték. Következő fellépésünkkor szóltak a rendezők, hogy vigyázzunk, mert fenn kell tartaniuk néhány helyet a tanács embereinek, akik kíváncsiak a műsorunkra. Mi játszottunk, és ingyen zsíros kenyeret osztottunk szét a közönség – többnyire „szakadt” gyerekek – között. Hivatalos részről ezt utóbb provokációnak minősítették. Azt mondták, hogy az áremelések ellen akartuk izgatni a gyerekeket, azért adtunk ingyen „zsíros deszkát”.

Aztán behívattak bennünket a városi KISZ-bizottságra azzal, hogy próbatermet akarnak biztosítani nekünk. A behívogatások később is megismétlődtek, de mindig csak a faggatásig jutottunk: mit akarunk mondani a szövegeinkkel, mi a célunk a zenénkkel? Mi azt hittük, tényleg segíteni akarnak. Lelkesen magyaráztuk nekik az elképzeléseinket. Jegyzeteltek, kérdezgettek, aztán egyszer csak azzal álltak elő, hogy rendeznek egy nyilvános vitát, ahol majd közösen megbeszéljük a problémáinkat. Ott lesznek a tanács, a párt, a KISZ, a rendőrség és a sajtó képviselői is.

A megbeszélésen, rögtön a megnyitó után az egyik KISZ-vezető felszólított, hogy magyarázzuk meg, mit jelentenek a szövegeink. Valamit válaszoltunk, de láttuk, mire megy ki a játék, hát inkább nagyokat hallgattunk. Az egyik vezető felolvasott valamit a KISZ kongresszusi leveléből. Mi mondtuk, hogy ennyi igazság a mi szövegeinkben is van. Ezen aztán felkapták a vizet, és a vita hamarosan véget ért. A megígért segítségből meg annyi lett, hogy ezek után nem léphettünk fel önálló koncerten, csak beugróban egy-egy fesztiválon vagy más együttesek előtt.

Még a „vita” előtt kitört a balhé a suliban, ahova én és a basszusgitáros jártunk. Az egyik órán berontott az osztályba egy tanár, hogy azonnal az igazgató elé kell mennünk. Még be se léptünk az irodába, a diri máris üvöltözni kezdett: „Értsétek meg, ebben az országban nem lehet szél ellen pisálni, és ha ti az iskola jó hírét veszélyeztetitek, akkor jobb, ha azonnal szeditek a sátorfátokat, és eltakarodtok a búsba. Egy szót se akarok hallani! Menjetek a jó fenébe!” Behívatta a szüleinket is, és azt mondta nekik, hogy jobb, ha kivesznek bennünket a suliból, „mert ha fegyelmivel rúgom ki őket, akkor soha, az ország egyetlen iskolájában sem fognak leérettségizni”. A bizonyítványunkba azt írták: „Tanulmányait a szülő beleegyezésével megszakította.”

(A megyei lapban ekkoriban szép cikk jelent meg,A csöves jelenség címmel. Szerzője egy újságíró, aki részt vett az említett „vitán”.

„Az elmúlt nyáron Szegeden is elszaporodtak a csövesek. Délutánonként megszállták a Dugonics téri szökőkút környékét, fecsegtek, vihorásztak, némelyikük utánaköpött a társaságukat bizalmatlanul méregetőknek. Míg a hideg el nem zavarta őket, úgy hozzátartoztak az egyetem környékéhez, mint a Trafalgár térhez a galambok. A csövesek nem szerepeltek a városrendezési tervekben.”

A szerző a továbbiakban a KISZ és a párt áldozatkészségét dicséri, mert hajlandók voltak „felkarolni a csövesek problémáját”. Valójában az történt, hogy a városi pártbizottság a kérdést rövid úton átpasszolta a rendőrség hatáskörébe. A szökőkút körüli járókelők sűrűn tapasztalhatták, hogy a csöveseket nemcsak a hideg kergeti el, hanem megerősített létszámú kutyás rendőrjárőr is. Kiborítgatták táskájukat, esetenként kiosztottak néhány pofont, s ha kedvük úgy hozta, könnygázt spricceltek a szemük közé.)

A városban ezután valóságos irtóhadjárat indult a punk ellen. Az iskolákban két civil ruhás nyomozó a tanárok segítségével rajtaütésszerű motozásokat rendezett; táskányi jelvényt, biztosítótűt gyűjtöttek be. Több diákot kirúgtak öltözködése, frizurája miatt. Az egyik barátomat például azért, mert felemás zokni volt a lábán.

(A városi pártbizottság és a rendőrség tájékoztatót tartott az iskolai KISZ- és pártösszekötők részére. Mint mondták, a pedagógusok kötelesek felvenni a harcot a „fasisztoid jelenségek”-kel. Megnyugtatásul hozzátették: „Ezek a gyerekek olyanok, hogy amikor beviszik és gumibottal verik őket, még akkor is csak röhögnek…” Az iskolák KISZ-alapszerveit körlevélben szólították fel, hogy a pártszervekkel közösen rendezzenek vitákat, és nyilvánosan ítéljék el a punkot és azokat a fiatalokat, akik ilyesmibe keverednek. Az évnyitókon az igazgatók kijelentették: nem szeretnék, ha a diákok úgymond csövesbandákba verődve punkkoncertekre járnának. Szigorúan tilos a „csöves-” vagy punköltözet, -jelvény.)

Ekkor már sehol se léphettünk fel. Az utcáról, áruházból, ahol csak megláttak, gyakran vittek be engem és a barátaimat, minden különösebb indok nélkül. Motozás, faggatózás, néhány pofon után benn tartottak az utolsó buszig, aztán éjjel 11 körül elengedtek. Mostanában havonta egyszer-kétszer kerül rám sor. Már a kocsiban is kapok egy-két pofont vagy néhányat a gumibottal. Bent aztán igyekeznek rám és a barátaimra kenni valamit: miért loptunk, miért másztunk be az óvodába és más hasonló hülyeségeket. „A kurva anyádat; ha be nem vallod, szétverlek, te rohadék!” Én meg azt sem tudom, mit kellene bevallanom.

Vannak „beszélgetések” is; nem a kapitányságon, hanem az emeleten, a civil nyomozóknál. Velem Csányi Antal zászlós foglalkozik. Néha bejön egy másik civil, ordítozik, lehord mindenféle koszos parasztnak, aztán kimegy. Ilyenkor Csányi azt mondja: „Látod, tudnak itt más hangon is beszélni. Neked is jobb, ha megembereled magad.” Volt már olyan is, hogy a szeme láttára kaptam pár pofont, amire megint csak annyit mondott: „Látod, ezek megvernek téged. Javulj meg, és akkor nem hoznak be!” A beszélgetések alatt általában elvisznek és lefényképeznek. Mondta is Csányi: „Ismernek ezek téged, nem tudsz előlük elbújni.”

Nemcsak vernek és szidnak minket, hanem fenyegetnek is: könnyen elüthet egy kamion vagy egy autó… Ez gyakran eszembe jut, amikor éjjel kiengednek, és a kihalt hídon megyek hazafelé.

A jelvényeket nagyon nem szeretik. Egyszer a Tisza-parton egy egész csapat rendőr kerített be bennünket; akkoriban a „Hűség a párthoz, hűség a néphez” jelvény volt rajtunk, mégis kiosztottak minket. Baj volt egy másik jelvénnyel is. Az egyik nyomozó azt mondta nekem, amikor felvittek hozzá: „Szóval te vagy az, aki fasiszta jelvényeket hord!?” Én mondtam, hogy nem hordok ilyet, de elővett egy „jelvények” feliratú zacskót, és az orrom alá dugta a „Solidarnosc” feliratút, amit tényleg tőlem vettek el a rendőrök.

Vannak más trükkjeik is. Egyszer a téren odajött hozzánk egy ismeretlen férfi, és a kezünkbe nyomott egy üveg sört meg egy sörnyitót. Azt mondta, hogy azért adja, mert olyan jó a hajunk. A barátom kinyitotta az üveget, de alig ivott belőle, máris ott termett a rendőrautó. A zsúfolt buszmegállóban a barátomat ököllel orrba verték, összerugdalták – a buszra várakozók közül senki se mert szólni a rendőröknek. Később feljelentették a barátomat, köztéri alkoholfogyasztás miatt.

Végül még a politikaiakhoz is eljutottam. Tavaly október 24-én reggel – házkutatási parancs nélkül – berontott hozzánk a lakásba néhány nyomozó, és összeturkálták a holmimat. Zsírkrétákat, filctollakat, gépelt szövegeket, jelvényeket gyűjtöttek be. Egyikük észrevette, hogy a falon feliratok vannak, és erre nagyot rikkantott: „Itt a bizonyíték!” Betuszkoltak a kocsiba, és magukkal vittek. „Most véged, most elkaptunk!” – biztatgattak.

Csak akkor értettem meg, hogy mire megy ki a játék, amikor vagy huszadszor kellett a falra rajzszögezett papírra mindenfélét felírnom, amit ők diktáltak, köztük ’56-os jelszavakat is. De megnyugodtam, mert 23-án tényleg nem csináltam semmit – egy haverommal gitároztunk meg zenét hallgattunk. Dél körül még a városi rendőrfőkapitány is becsörtetett, nagy kísérettel. Mindenki vigyázzba vágta magát. Először békés hangon kérdezgette, hogy mit csináltam az előző nap; tudja, hogy nagy reakciós vagyok – mondta –, de ha most szépen bevallok mindent, akkor személyesen garantálja, hogy „ezek itt” nem bántanak. Én mondtam, hogy nincs mit bevallanom, mert gitároztam meg magnóztam a haverommal – erre ordítozni kezdett, és a vigyázzban álló rendőrök és nyomozók feje fölött jól fejbe vágott, aztán kirontott a szobából. Szokás szerint csak éjjel 11-kor engedtek el. Kint tudtam meg, hogy 23-án négy srác egy másik suliból tényleg felírt a falra néhány jelszót. Elkapták és azonnal kizárták a suliból őket. Gyorsított bírósági eljárást folytattak ellenük, de fiatal korukra való tekintettel csak pártfogói felügyeletet kaptak, egy év próbaidőre.

Másodszor, most úgy kerültem a politikai osztályra, hogy egy barátomtól jöttünk hazafelé, amikor a házunk előtt megállt a jól ismert AI rendszámú Zsiguli. A civil ruhás nyomozók igazoltattak bennünket, elszedték „Kiváló dolgozó” és a többi jelvényünket meg a többi nálunk lévő holmit, aztán bevittek a rendőrségre. Az egyik lefoglalt magnókazettán egy szám után a Szabad Európa hírmagyarázata volt a lengyel szükségállapotról. Nem nagy újság, több hónappal az események után – mi nem is figyeltünk a felvételre, mert a zenét hallgattuk. A rendőrségen viszont nagy volt az öröm, amikor felfedezték a Szabad Európát! Csak 72 órás elzárás után engedtek haza.

Pár nappal később idézést kaptam a politikai osztályra, ahol bezártak egy szobába azzal, hogy írjak le mindent, amit a kazettáról tudok, önvallomásként. Leírtam szépen, hogy nem tudom, kitől kaptam a kazettát, mert mi cserélgetni szoktuk a felvételeinket, és hogy azt sem tudom, ki vette fel rá a szöveget. Pár óra múlva bejöttek, vigyázzba állítottak, és azt ordították, hogy izgatás alapos gyanúja miatt az ügyészség bírósági eljárást indít ellenem; ne is próbáljak fellebbezni, mert ők már megbeszélték az ügyészséggel, hogy ne fogadják el a fellebbezésemet. Aztán akit csak tudtak, összeszedtek a barátaim közül, de a kazettáról nem tudtak meg többet, mint amit én leírtam. Az egyik srácra ráijesztettek, és ő azt mondta, hogy egy-két percig hallgattuk a kazettát; ez alapján emeltek vádat, „közösség megsértése” miatt. Az indok: a Magyar Népköztársaság szövetségi vagy barátsági kapcsolatai elleni gyűlöletkeltés.

Mindenki azt várta, hogy elítélnek – de a bíróság, bizonyítékok híján, felmentett. Az ügyész viszont fellebbezett.

Nem tudom, mi vár rám és a barátaimra. Mi zenészek vagyunk, és nem divatból csináljuk, amit csinálunk, hanem vállaljuk, ami ezzel az életmóddal jár.

Különben mindenkit csókoltatunk!

 



Haraszti Miklós – hogy ellenőrizze a beküldött interjúban foglaltakat – október 6-án Szegeden járt, B. Z. fellebbviteli tárgyalásán. Beszámolója:

„Aranygombos, kék zakómban, világos nadrágomban, csillogóan tiszta, sötét cipőmben akadálytalanul hatolok be az igazságszolgáltatás épületébe. A tárgyalóterem előtt fél tucat punk hallgat el, amikor megjelenek. Sikerült: újságírónak néznek. Megállok, hogy nyakkendőt kössek, és közben megkérdezem: elkezdődött már? »Most kezdődik. Minket kizavartak. Azt mondták, fiatalkorúak vagyunk.« Egyikük szőke mohikán, másikuk bőrfejű, a harmadik Hell’s Angel[SZJ] – Brightonban húsvétkor talán összeverekednének, de itt, a szegedi tárgyalóterem küszöbén békésen megvannak.

Bent az ügyész beszél: megindokolja, miért fellebbezett a felmentő ítélet ellen. Józan megfontolás szerint nem hihető – mondja –, hogy a zeneszámok között lévő rádiókommentárt ne hallgatták volna meg értelmes magyar állampolgárok. Másrészt: a felmentő ítélet társadalomnevelési szempontból káros, mivel utat enged a nemkívánatos magatartásformáknak. Különösen a hajviseletek zavarják az ügyészt. Elő is készítek egy papírt, s ráírom: »Berendelni a fodrászokat!« – de aztán mégis lemondok róla, hogy a tárgyalás után tálcán kínáljam a radikális megoldást.

Az ügyvéd komolyabban veszi a törvényességet. Először azt vizsgálja, hogyan kell minősítenünk, ami történt. A törvény nemrégiben kettéválasztotta az izgatás bűntettét. Azóta az államrend, a szövetségi kapcsolatok vagy a szocialista meggyőződésű emberek elleni gyűlölet felkeltésére alkalmas cselekmény (írás, beszéd, zene, rajz stb.) izgatás, ha célzatosan történt, és közösség megsértése, ha csak a cselekmény elkövetésének szándéka volt meg, a gyűlöletkeltés célzata nem. Szívesen hallanék többet erről, de az ügyvéd főcsapása következik. Szabadon idézem őt. Ha megtörtént, ami megtörtént – mondja –, de sem célzat, sem szándék nem volt benne, akkor – új paragrafusok megalkotásáig – jogi szempontból nézve a dolgot: semmi sem történt! Márpedig sem célzat, sem szándék nem volt, hiszen a fiúk szakbarbár módján mindig visszatekerték a kazettát a zenéhez, amint az ellenséges prózát meghallották.

Arra az esetre, ha a bíróság mégis hajlana az ügyész érvelésére – miszerint ki ne hallgatna meg egy kis ellenséges kommentárt, ha előtte és utána jó zene van! – az ügyvéd perdöntő érvet készített elő. Miután előadta, azt mondom magamban: ha a bíróság méltányolja ezt az érvet, az kultúrtörténeti pillanat lesz. Az ügyvéd nagyjából így beszélt:

»Védencem és barátai az ún. punk hívei. Ez elsősorban zenei irányzat, és ezért annak eldöntésekor, hogy milyen zenét hallgatnak nagy valószínűséggel eme felfogás hívei, nem tekinthetünk el a kérdéses zeneszámok stílusának vizsgálatától. Mármost: az ellenséges kommentár utáni számok mind ún. diszkózenék. Az pedig közismert, hogy a punkok esküdt ellenségei a diszkónak, és kizárják maguk közül, aki diszkózenére vetemedik. Ezért mint valószínűtlent el kell vetni az ügyész feltevését, hogy ezek a fiúk az ellenséges kommentár után következő számokat is meghallgatták. Ha pedig ezt nem tették, végtelenül lecsökken annak a valószínűsége is, hogy az ellenséges kommentárt – minthogy a mechanikus kényszernek engedve – többször is végig kellett hallgatniuk, hogy az utána lévő zenéhez eljussanak.«

Műveltség, briliáns logika – annyira azonban mégsem bízik magában az ügyvéd, hogy a fölmentést »bűncselekmény hiányában« kérje. »Bizonyíték híján« is jó lesz, gondolhatja teljes joggal.

A vádlottnak nincs mit hozzátennie; az ítélethozatali szünet következik. A bíróság mindhárom tagja nő. A körülbelül tízfőnyi hallgatóság: diákok a szegedi egyetemről. A zenekar kedvelői, vagy arra kíváncsiak, hogy az utcai pofonok és más városrendészeti manőverek után a szegedi hatóságoknak sikerül-e bírói segédlettel lefogni a máskéntfésülködők kezét.

Bevonul a bíróság, és helybenhagyva az elsőfokú döntést, bizonyíték híján fölmenti a vádlottat. Az ügyésznek nem sikerült bizonyítania, hogy a szalagon lévő zeneszámnál többet is meghallgatott a vádlott és társasága. Legfeljebb annyi bizonyítható, amennyit maguktól bevallottak, tehát, hogy újrahallgatva a számot, bele-belecsúsztak a kommentárba is. Ez mintegy húsz másodpercet tehetett ki, s ennyi nem alapozza meg a gyűlölet felkeltésére alkalmas cselekmény elkövetésének szándékát. A célzatot eleve kizárja a bírónő, így izgatás szóba se jöhet.

Sok-sok ezer, tízezer, százezer rendes hajú és jelvényt nem viselő polgártársunkra gondolok, akik talán ebben a pillanatban otthon, munkában, strandon, autóban, egyedül vagy barátaikkal fülelnek az ellenséges éterbe, tele szándékokkal és célzatokkal. Milyen jól teszik, hogy nem viselnek tarkóig borotvált fejet kékre festett lófarokkal! Se kiöltött nyelvű Rolling Stones-trikót, se Beatrice-kendőt, se vádliig érő, fűzős fekete cipőt, betűrt, szoros, fekete nadrággal és krémszínű, bő zakóval. Mindnyájan bűnösök a törvény betűje szerint, de nem követik el a hibát, hogy ilyen óvatlan jelekkel juttassák rendőrkézre magukat.

Az ügyvéd érvére nem tér ki a bírónő, a finom érvek forradalma tehát még nem érkezett el Szegedre. A közállapotokat pontosabban jelzi, hogy a bírónő szükségesnek tartja jóindulatúan megjegyezni az ítélet után: B. Z. vigyázzon magára!

Győzött az igazság. A vádlott – szolgáltató üzemi díjbeszedő, szül. 1963., előzetes fogva tartásban 1982. június 11-től 14-ig – mehet a dolgára.”

beszelo.c3.hu/cikkek/a-szegedi-punkhaboru