|
||
Tavasz ez is, tavasz.
Az égen szőke fény ég,
A földön barna hantok,
A nőkön lenge illat,
A fákon szürke barkák.
Tavasz ez is, tavasz.
Valami mégis elment
És nem jön vissza többé,
Valami mégis elszállt
És soha nem találom,
Valami mégis elmúlt
És nem tudom a sírját...
Egy húr a hegedűmön,
Boldogan bánatos hang,
Elpattant.
De az ég még azúros,
De a föld ibolyás még,
De a nők még suhannak.
Tavasz ez is, tavasz...
Juhász Gyula
Március hónapra nem vagyok zavarban:
Ibolyadivat lesz a barna avarban,
Beljebb az uccákon s kijjebb a tereken
Ott is friss csokrait nyitja a szerelem.
Drága, szép, vad hónap, mely még hóval csapkod,
De félkézzel már a rügyek selymén kapkod,
Nyílik a kénytelen hosszú szobafogság,
S édes szájjal kurjant az ifjú Szabadság.
Petőfi hónapja! közibénk suhanva,
Bár lennél szabadság új, tündéri anyja,
Anyja szabad szónak s másnak, ami kell még,
Ne csüggednének a magyar szívek s elmék!
Tóth Árpád
A horizont ma ködökbe vesző,
s a nagy világ egyetlen
csöndes hómező.
Pelyhet kavarva dudorász a szél
és nagy titokról halkan
meséket mesél.
...Merő szemekkel nézek lefele,
mert énbennem talán
most minden fekete,
s reszkető térdem csöndben földet ér
és megcsókolom a havat
csak azért, - mert fehér.
(1925)
Mért van, hogy a szivem
Csupa, csupa bánat? -
Siratom halálát
A gyönyörű nyárnak.
Siratom halálát
A hulló levélnek,
Lassú hervadását
A virágos rétnek.
Siratom halálát
Égő forró könnyel...
...Csicsergő madárdal
Tavaszi virággal
Csak mégegyszer jöjj el!
1923. november hó
Nem is búcsúzott, elment szótalan,
Az ifjúságom, íme, odavan.
Nem is tudtam, hogy ő valaha volt,
Hisz mindig búról és gondról dalolt.
Nem is szerettem fanyar új borát,
Asszonytalan és pénztelen sorát.
Nem is sirattam el, csak csöndesen
Elbámulok az eltűnt éveken:
És ma sír, zúg, búg, zendül az avar:
Holt ifjúságom most élni akar!
Sokszor meg ébren is álmodom.
Talán sok volt az álmatlan éjjel
Mikor csak a hajnal szórt széjjel
álmokból néhány kis darabot.
álmomban gyakran szárnyalok.
Ilyenkor semmi nem szab határt.
Nem félem az Istent, és a halált
Pedig szárnyam már nincs, elkopott
-gf-
A füstös, az álmos izzadó vonaton,
Csak az én hunyorgó parázs gondolatom
Viaskodik egyedül.
Kétértelmű ködben, kétarcú estében,
Hol kicsapó szikra, hol meg elestében
Szálló füstként visszahűl.
Szellőcske reménység röppentgeti szárnyán:
Szellőcske reményem, leskelvén, cibálván
A kegyetlen kárpitot,
Melynek odatúlján az a magyar Másnap,
Mit lihegő szívvel ifjú daliásnak,
óriásnak áhítok.
Most akarom annak, most annak alítom.
Most vagyunk, most vagyunk a lebegő-hídon,
Most az egyszer, tán merünk!...
Sose volt még bennünk ennyi fiatalság,
Ennyi magaérző, akaró magyarság:
Tán az Isten is velünk!
Ama titokzatos, ama válogatós
Nagyon erős Isten, ki nem marad adós
Az istenes népeknek.
De ki magával nincs, az a nép nincs vele:
Pozsgás-piros Isten, egyedül Istene
Lábon álló épeknek.
Lábon, mint a vetés, amiből kenyér lesz,
Lábon, egymás mellett, gyökér a gyökérhez,
Mint szép fák a tölgyesen.
Lábon, egymás mellett, ölelő egyszinten,
Mint az áldott Alföld: gőgös hegye nincsen,
Alázatos völgye sem.
Hátha minálunk is a gyom, a tömérdek
ártó butaság és kancsalszem önérdek
Pusztulna már pokolba,
S a szép mag, a dús szem kelne ki délszínre,
Kinek üszögös ma szép legjava színe,
Betaposva, romolva.
Jött ideje immár a nagy fordításnak,
Csak ember akadjon ekésnek, kapásnak,
(áldott szép fekete föld!)
Csak a rossz helyébe jőjjön a jó váltás,
Lesz még átokházán duplaszemű áldás,
Kit a magunk napja költ.
Süss fel nap, jőjj fel nap, pusztai zarándok,
Melegítsen össze napkeleti lángod
Csírabontó melege!
Tőled eloszol tán az a nehéz árnyék,
Mit vet az Alföldre a nyugati szárnyék
Feketéllő fellege.
Jőjj fel, - ama lángnak sosetűnő mása,
Mely most oly ígérő tűzzel koronázza
A dómcsúcsi keresztet,
Azt a szép, egyenes, szívünkbeli párost!
Uram, ezt a földet, Uram, ezt a várost,
Ezt a napot szeresd meg!
Az ész trónfosztása, csapongó hangulatözön; út a háborúkhoz
megjelent: Pesti Napló 1918. január 9