Az ész trónfosztása, csapongó hangulatözön; út a háborúkhoz
megjelent: Pesti Napló 1918. január 9

Azonban ha nem is világnézeti ok idézte elő a háborút, kellett lenni valaminek a kor világnézetében, ami lehetségessé tette. Elsősorban arra gondolok, ami lehetségessé tette, hogy az emberek eltűrjék. Mert ez a világháború legnagyobb csodája. Az, hogy egy ilyen értelmileg nagyon felvilágosodott s a szabad szó és gondolat minden eszközeivel ellátott korban - száz évvel a francia forradalom diadala után - lehetséges legyen ez az értelmetlen iszonyat, minden szabadságnak és emberi jognak ez a tökéletes elnyomása, aminek példája még nem volt a Földös. Tűrhetők voltak a régi háborúk. Tűrhetők a vadság ökölharcai, míg a lelkek nemesebb és szabadabb horizontokat nem ismertek. Tűrhetők a fejedelmek zsoldos hadai, míg a nemesebb egyén viszonylagos szabadsággal vonhatta ki magát durvaságaikból. Tűrhetők a vallásháborúk a szabadságharcok, míg valamely eszme vagy jelszó a célnak és értelemnek legalább látszatát megadta. De hogyan tűrhető a céltalanság és rabság háborúja a mai szellemi horizontok mellett? Tűrjük, mert "muszáj"? De a történelem eléggé megmutatta, hogy az emberek a muszájt sem tűrik, ha az minden gondolatukkal és érzésükkel - az uralkodó világnézettel - ellentétben van; inkább belepusztulnak, s kemény falakba zúzzák fejüket. S mikor volt meg ez az ellentét � �muszáj" és a világnézet között jobban, mint manapság? Magában a világnézetben kell itt valami oknak rejlenie; ebben az egész mai hangulatban valami erőnek vagy gyengeségnek, ami lehetővé vagy kényszerűvé tette a mai világnak a minden. borzasztóságokba való szótlan belenyugvást. Mégis beeszélhetünk hát a "háború világnézeti alapjairól". Mert bizonyos, hogy nem minden világnézet mellett képzelhető e mai türelem. S ki merte volna végre is föloldani a fúriák láncait - átadni a világot a véletlen érdekek és hatalmak prédájául -, ha a levegőn maga körül, az egész világ hangulatán a világ intelligenciájának hangulatán nem érezte volna lehetőségét, bizonyosságát e világ türelmének s mindenbe belenyugvásának? Annak, hogy legfeljebb azt mondják: - Ez mindig így volt, és mindig így is lesz. Gaz és esztelen dolog ez - de a világot nem az ész kormányozza. Nem valami háborús világnézetben kell tehát keresni a háború "világnézeti alapjait": Nem valami hazafias vagy militarista meggyőződésekben. Nem meggyőződés csinálja a háborút. Ha minden ember jobb meggyőződése szerint cselekedne: nem volna háború. Sohasem fordult még elő a történelemben, hogy oly óriási többsége az embereknek meggyőződése ellenére cselekedett fontos dolgokat, oly teljesen meggyőződése ellenére élt és halt volna, mint manapság. Nemcsak gonoszságból, nemcsak gyengeségből. Hanem valóságos világnézetből. Nem háborús világnézet lehet ez, hanem valami fatalisztikus cinizmus, valami rezignált "minden mindegy" filozófia. S ez a tulajdonképpeni ellenség, ami ellen küzdeni kell. Ez a veszedelmes világnézet, ami a háború lehetőségeit segíti. Megrajzolni az ellenség arcképét? Csak futólag tehetem, néhány ceruzavonással, hogy karikatúrához lesz talán hasonló. De annál jobban megértethetem, mért rossz, mi az üldözendő benne? Az ellenség neve: antiintellektualizmus. Vagy: antiracionalizmus. Csakis ez lehet. Az értelmetlen iszonyokba való belenyugvás csak oly korban képzelhető, mely elvesztette hitét az ész, a Ráció erejében, mely gyógyíthatatlanul vaknak és értelmetlennek látja a világot. Mikor az emberek hinni, kívánni sem merik már az ész szerint való életet. Ilyen a mi korunk: a XVIII. század nagy reakciója. Az észből való kiábrándulás kora ez. Ilyen már a filozófiája is. Megdöbbentő, de szóról szóra igaz: az egész mai filozófia egy évszázad óta az ész és értelem tekintélyének aláásásán működött. Kant már megkezdte ezt: avval, hogy szigorúan kiszabta az ész korlátait. Kivonta hatásköréből a �Ding an sich-et�-, a világ lényegét. Ez a lényeg nemcsak megismerhetetlen, hanem alapjában ésszerűtlen valami. Az ésszerűséget, tér, idő és ok törvényszerűségeit mi látjuk csak bele. értelmünk kénytelen minden ismeretét saját formái szerint elgondolni. De ezek csak értelmünk formái: nem a világé, nem a lényegé. A lényeg nem szükségképp értelmes s érthető.

Hogy milyen jelentősége lehet az emberi életre az ily gondoldásnak, azonnal kitűnt a Kant erkölcstanában. A morál legszorosabb összefüggésben van a lényeggel. Ha lényeg ésszerűtlen valami, mért lennének a morális parancsok megokoltak, avagy logikusak? A kategorikus imperatívusz nem tűri, a miért?-et.

A ne kérdezd, miért, a vak fegyelem morálja, az igazi porosz morál militarista morál ekként filozófiai alátámasztást nyert.

A veszedelmes világnézet nem állt meg e ponton. A gondolkodás félelmes gyorsasággal fejlődött egy teljes antiintellektualizmnus felé. Az ész, a dialektika megélesedett fegyverei mintha csak arra szolgálnának, hogy velük magát az észt, az értelem presztízsét támadjuk meg, s piedesztálra emeljük az észellenest. Hegel polgárjogot szerzett a logikában az ellentmondásnak. Schopenhauernél az ész már csak egy kis lámpás, melyet a vak Akarat gyújt magának. � jó későn - a létért való küzdelemben. Szolgája és eszköze e teljesen logikátlan valaminek, mely őt semmiben maga ellen érvényesülni nem hagyja.

Amint a logikumok tekintélye csökkent, a tényéké viszont emelkedett. S a tények filozófiája fatalisztikus. A világ nem ésszerű valami: tényeibe bele kell nyugodnunk, bárminők legyenek. Ez a kor közös filozófiája: a legnagyobb ellenfelek, Schopenhauer és Hegel, e pontban ismét találkoznak. Ez a schopenhaueri pesszimizmus gyökere. De ez gyökere a történeti felfogásnak is, mely Hegelből indul, s az egész XIX. századot jellemzi. A történetet nem szabad ésszerűség, nem célszerűség szerint kritizálnunk. A történet erők küzdelme, a vak erőké. Az események logikájának semmi köze az ész logikájához. E felfogásokból diadalmasan kellett kibontakozni a tényjognak, az erősebb jogának. Megszületett az önzés és erő a �Wille zur Macht� [a hatalom akarása] filozófiája, a Stirner-Nietzsehe-féle filozófia. E nagy filozófok maguk is érezték tanaik veszedelmességét. Nietzsche kifejezetten tiltakozik a műveiből levonható militarista és alldeutsch következtetések ellen. "Ezért még arra is gondoltam, hogy franciául írom meg könyvemet" - mondja valahol. Mégsem akadályozhatta meg, hogy tanítása ma háborús uszítók cégérévé ne lett legyen - és teljesen érthetően.

A modern gondolkodás pedig fejlődött tovább - a nyílt antiintellektualizmus felé. A vak tény joga köztudatba ment át, közhellyé vált. Minden filozófia, amely csak valamelyest hatott a századvég hangulatára, egyetlen gondolatban egyezik meg: az ész sohasem képes

megérteni, annál kevésbé kormányozni a világot; csak a cselekedet fontos, az intenció, az életlendület! A pragmatisták ehhez képest átalakították az igazság fogalmát. A gondolatok igazságának egyetlen kritériuma cselekedeteinkre való lehetséges hatásuk. Tehát nem logikai, hanem életbeli kritérium. Az ész ezzel leszállt ítélőszékéről. Az egyetlen és örök uralkodó a tény, s ezzel az ostoba, a logikátlan Múltnak a hatalma. Mert a tény, megszületve, azonnal múlttá válik. A múlt fölgyülemlik, mint leküzdhetetlen erő, az életben: s hiába mond ellene a jelen belátás. Az egész élet nem egyéb, mint a folyton gyülemlő, megállíthatatlan és megölhetetlen múlt. Mi magunk ez vagyunk. Ebben a gondolatban gyökerezik Bergson filozófiája. S az ily filozófiák minden konzervativizmusnak, a fennálló és hatalmas rosszba való minden belenyugvásnak új ajtót nyitnak, új jogot biztosítanak. Megnyugvás a rosszban és bátorság a rosszra! Az ész tehetetlen a cselekvés irányítására. A cselekvés viszont független az észtől és az ésszerű moráltól. Ez a két sarkpontja e világnézetnek, mely fatalista, és mégis imádja a cselekedetet.

Mind a kettő ugyanazon hangulatból ered, s ugyanazon hangulatot szüli. Mert hangulatokról van itt szó, és nem nézetekről. Nem gondolatokról, melyek filozófusok szobáiban születtek. Hanem hangulatról, mely korunk egész érzésvilágát átitatta. Mint a Nílus Egyiptom földjét tavasszal: hogy bármi távol a folyótól, mégis minden kis növény az ő nedveiből táplálkozik. így az utolsó évtizedek szellemének minden kis gyümölcse - az irodalomnak csakúgy, mint a filozófiának minden alkotása - ezt a keserű és mérgezett talajízt érezteti. Csakhogy ami a filozófiában kifejezett gondolat, az az irodalomban mély és tompa érzés. Mély érzése elsősorban a világfolyás értelmetlenségének, az ész gyöngeségének, az események szörnyű vakságának. E szkeptikus, nihilisztikus irodalom típusa a francia, Renan öröksége. Különös! Az az irodalom, melynél soha ésszel, szellemmel telibb irodalom nem volt, Voltaire gyermekei! Itt is az ész saját fegyvereivel veri önmagát, a XVIII. század szelleme önnönmagának érik kegyetlen reakciójává. Anatole France egy-egy műve az ész pamfletje az ész ellen, a fölvilágosodás önleleplezése. Megmutatja, hogy az ész oly gyenge, hogy

szinte veszedelmes, mint a rossz puska. Minden jóakarata és lelkesedése, kiirtani a világ értelmetlen borzasztóságait, csak újabb borzasztóságokat fog szülni. Mint a francia forradalom eszméje, mely békét és testvériséget akart, csak újabb és rettenetesebb öldöklődéseket hozott. Az istenek szomjaznak.

A világon nem lehet segíteni. Hagyni kell a maga vak, ostoba, szörnyű vágányában.

Ez a pesszimisztikus színezése a csüggedés világnézetének. A modern angol irodalomban azonban ugyanez a gondolat valami heroikus optimizmussá fejlődött. S ez talán még borzasztóbb a háború tudatával nézve! Browning, Meredith az emberi sors és élet oly elemzését nyújtják, hol ész és babona, igazság és hazugság, jóság és önzés végképp összezavarodik. A leleplezett médiumot a prófétától, a hitetlen püspököt az apostoltól, a jótékonyságáért tisztelt főurat az önző zsarnoktól semmi lényegi különbség sem választja el. Csak külsőségek és véletlenségek. A véletlenségek hatalmát mutatja meg Wells is - éspedig nemcsak fantasztikumaiban -, a lehetőségek ijesztő sokaságát, a külsőséges és triviális rugókat, melyek a sorsot viszik. E zavart világban, mely minden esztelenségnek és rettenetességnek tárt kaput nyit, már élni tudni maga hősiesség, mely öntudatával magát jutalmazza. A férfias küzdelem gyönyöre, s a gazdag élmény élvezete lesz így az egyetlen érték a világon. E heroikus világnézetből könnyű látni az utakat egy nyíltan háborús világnézet felé. Az angol irodalom Kiplingben el is jutott odáig. E háborút-igazoló érzésmódnak két különböző hangsúlya lehet. Az angolok a férfias küzdés értékét hangsúlyozzák A kontinens lírája viszont az élmény dicsőségét zengi. E lírikus világértékelést legkimondottabban Barresnél találjuk. A barres-i �culte de moi� tulajdonképpen az élmény kultusza, a múlt kultusza. Mert ez az én, a �moi�, nem egyéb, mint élményeink összege, múltunk foglalata. éspedig nemcsak a magunk múltjáé, hanem fajunk, nemzetünk múltjának átöröklött eredője bennünk. Ezt a vak múltat, amit mindannyian iszonyú "tehetetlenségi nyomaték"-ként magunkban hordozunk, piedesztálra állítani és kultuszban részesíteni annyi, mint minden ésszerű alakításáról és javításáról az életnek örökre lemondani. Ahol az egyetlen megmaradt és lehetséges cél csak e múltból felnőtt moi művészi kiképzése, ott már előre elfogadtunk minden értelmetlen iszonyúságot, amit e múlt iszonyatos és makacs hatalma méhében rejt.

S ez a végső konzekvenciája ennek az egész érzelmi bergsonizmusnak, ami nem egyéb, mint a mai lírizmus. Igen: a mai líra ezer énekben énekli ugyanazt, amit a mai filozófia is bizonygat: hogy minden igazság és minden dicsőség az élményé, a mély, ösztönös, értelmileg meg nem érthető és ki nem fejezhető élményé. Az ösztön, az élmény, az értelmetlen lélekmélység, a rejtelmes, tudatalatti világ! A modern líra világnézete ez. A Verlaine, a Swinburne világnézete. Az élmény...! A lélek babusgatja élményeit, ringatózik bennük... Még a fájdalmasak is élvezet forrásai, kegyelet tárgyai lesznek számára. Lassankint feltámad kalandvágya az élmény irányában. új, mesterséges, komplikált élményeket keres. Valami szellemi perverzitásba dől. Jó és rossz, értelmes és értelmetlen nem léteznek többé számára! Az élmény önmagának igazolása lesz. Ezt a szellemi kalandvágyat érezzük az egész mai német irodalomban. Ez a hódító dilettantizmus, mely minden műfajt megpróbál, mindenbe beleéli magát, mindent lefordít, dekadens lesz csupa alaposságból, és klasszikus dekadenciából: az élet nyelvére lefordítva kapzsi és hódító élményvágyat jelent, háborús filozófiát. S ugyanezt a szellemi kalandvágyat érezzük d'Annunzió és a futuristák világnézetében, akik a háborúban ennek minden konzekvenciáját levonták.

A vak élményeknek ez a tisztelete, sőt vágya - amely amellett nem ismeri el az ész bíráskodási jogát az élmények fölött � mi készíthette volna jobban elő a világ intelligenciáját egy borzasztó és óriás élmény rezignált, ellenkezés nélküli, sőt lelkes elfogadására? Ez a �veszedelmes világnézet"! Ez az ellenség!

De hát harcoljunk-e ellene, meg tudjuk-e tagadni? Nincs-e igaza? Nincs-e igazuk a nagy gondolkodóknak kritikájukban, melyet az ésszel szemben gyakoroltak, tapasztalatukban, mely az élmény hatalmát igazolta? Nincs-e igazuk a nagy költőknek, hogy az élmény a mélye a világnak, az a mélység, ahonnan kihajt művészet és élet? észművészetet csináljunk? Visszahozzuk a XVIII. század lapos racionalizmusát a filozófiába?

Nem, a modern tudást és érzést nem lehet megtagadni és egy előbbeni stádiumba visszatérni. A modern racionalizmus nem lehet ugyanaz, ami a XVIII. századé volt. Amit azóta szereztünk, el nem veszíthetjük. De... hát e mai világnézet elveszítette-e a XVIII. századot? Nem éppen e racionális század eszméiből fejlesztette-e ki ugyanannak reakcióját? Nincs-e benne mai kultúránkban a racionalizmus is?

Ha ez így van, csak hangsúly kérdése az egész. Egy szerencsés hangsúlyváltoztatás - és a racionalizmus győzni fog, áldott győzelemmel, mely a legyőzött világnézet értékeit nem semmisíti meg, mint barbár hadvezér, hanem elsajátítja, fejteszti, és meggazdagszik velük. Mint Róma a meghódított Graecia [Görögország] kincseivel.

Forrás: Pesti Napló, 1918. január 9.

Tags: Gondolatok, Versek, Add more tags...,

or Close