Látlak már messziről integetni újra
Fogadalmi Templom két felnyújtott ujja,
Szentegyház a homokon.
Szeged, híres város, nekem édes város,
Tápéval, tanyával, éggel is határos,
Köszöntelek, otthonom! A füstös, az álmos izzadó vonaton,
Csak az én hunyorgó parázs gondolatom
Viaskodik egyedül.
Kétértelmű ködben, kétarcú estében,
Hol kicsapó szikra, hol meg elestében
Szálló füstként visszahűl. Szellőcske reménység röppentgeti szárnyán:
Szellőcske reményem, leskelvén, cibálván
A kegyetlen kárpitot,
Melynek odatúlján az a magyar Másnap,
Mit lihegő szívvel ifjú daliásnak,
óriásnak áhítok. Most akarom annak, most annak alítom.
Most vagyunk, most vagyunk a lebegő-hídon,
Most az egyszer, tán merünk!...
Sose volt még bennünk ennyi fiatalság,
Ennyi magaérző, akaró magyarság:
Tán az Isten is velünk! Ama titokzatos, ama válogatós
Nagyon erős Isten, ki nem marad adós
Az istenes népeknek.
De ki magával nincs, az a nép nincs vele:
Pozsgás-piros Isten, egyedül Istene
Lábon álló épeknek. Lábon, mint a vetés, amiből kenyér lesz,
Lábon, egymás mellett, gyökér a gyökérhez,
Mint szép fák a tölgyesen.
Lábon, egymás mellett, ölelő egyszinten,
Mint az áldott Alföld: gőgös hegye nincsen,
Alázatos völgye sem. Hátha minálunk is a gyom, a tömérdek
ártó butaság és kancsalszem önérdek
Pusztulna már pokolba,
S a szép mag, a dús szem kelne ki délszínre,
Kinek üszögös ma szép legjava színe,
Betaposva, romolva. Jött ideje immár a nagy fordításnak,
Csak ember akadjon ekésnek, kapásnak,
(áldott szép fekete föld!)
Csak a rossz helyébe jőjjön a jó váltás,
Lesz még átokházán duplaszemű áldás,
Kit a magunk napja költ. Süss fel nap, jőjj fel nap, pusztai zarándok,
Melegítsen össze napkeleti lángod
Csírabontó melege!
Tőled eloszol tán az a nehéz árnyék,
Mit vet az Alföldre a nyugati szárnyék
Feketéllő fellege. Jőjj fel, - ama lángnak sosetűnő mása,
Mely most oly ígérő tűzzel koronázza
A dómcsúcsi keresztet,
Azt a szép, egyenes, szívünkbeli párost!
Uram, ezt a földet, Uram, ezt a várost,
Ezt a napot szeresd meg!
|
