Kiskundorozsmán születtem...

Kiskundorozsmán születtem 1915. szeptember 2-án, a nagyszüleim meg a szüleim kubikusok és téglavésők voltak, nagyon szegényesen éltek.

Tavasszal, április utolsó hetében összepakoltak, az ajtókat bezárták, elmentek messze munkára, és csak ősszel, szeptemberben jöttek haza. Akkor a keresetből vettek élelmet, ruhát, stb. A nagyapámnak volt négy lánya és két fia, ezek mind mentek az öregekkel ugyanarra helyre, mindannyian egy kasszára dolgoztak. Az édesanyám 1912 őszén ment férjhez egy szintén dorozsmai legényhez. Úgy hívták, hogy Gallai István. A házasságukból 1913. augusztus 18-án született egy fiúgyermek, őt Istvánnak keresztelték. Utána 1915. szeptember 2-án születtem én, Ferenc, de az én születésemet édesapám már nem érte meg, mert 1914 nyarán kiütött az első világháború, és az apámat is elvitték a fivérével együtt, mert ők ketten voltak testvérek. József nevű testvérével ugyanabba a századba osztották be a két Gallait, a Jóskát és az Istvánt, de bizony, amikor a frontra kivitték őket, már az első rajzvonalban egy srapnel közéjük esett, és az apámat szétvágta, aki a helyszínen meghalt. A testvére, Józsi bátyám kórházba került, ott felgyógyult, de nem lett abból már csak nyomorék ember. Így az én apám neve is felkerült az emlékműre, amit a dorozsmai piactéren állítottak fel háború után, még most is ott áll, és akik a dorozsmai földterületről lettek behívva katonának és odamaradtak, azok mindegyikének a neve ott található. Mikor megjött az apámról a holttá nyilvánítás, azután lettünk a hadiárvák nyilvántartásába felvéve. Kaptunk a községtől hadiárva segélyt, úgy emlékszem, 6 koronát ketten a bátyámmal, de ez nagyon kevés volt ekkor. Elment az anyám a helybeli paphoz, annak volt kétszáz hold földje, hogy adjon egy párszáz négyzetöl földet, hadd tudjon termelni egy kis krumplit, de nem adott. Akkor elment az anyám Szegedre szolgálni, úgy mondták akkor, ha valaki elment cselédnek, vagy úgy, hogy elment szolgálni minket, erre az időre a nagyapámékhoz adott nevelésre, s ő minden vasárnap kijött meglátogatni bennünket. Hozott egy kis húst vagy süteményt. Annak nagyon örültünk, csak akkor nem lehetett megenni, mert azt mondták a nagynénik, mert az is volt kettő otthon, ezek még akkor lányok voltak, hogy majd estére meg lehet enni, ha vacsora lesz. Mire odaért a vacsoraidő, akkorra már a nagynénik meg is ették, mi meg követeltük. Ekkor azt értük el vele, hogy megvertek és méghozzá ki is kellett térdelni kukoricaszemre, így aztán máskor, ha hozott az anyám ennivalót, nem is örültünk neki. Egyszer az édesanyámnak feltűnt, hogy nem örülünk a csomagnak, amit hoz, és megkérdezte, talán nem kapjátok el a csomagot. Én meg megmondtam, hogy mindig megeszik tőlünk a nagynénik. Azután az anyám felmondott a munkahelyén, és hazajött Dorozsmára. Ott szegődött el egy nagygazdához, úgy hívták, Eszes Mátyás. Volt neki nagy gőzmalma, sok földje Zsombóban, sok szőlővel, és abba a szőlőbe orosz foglyok dolgoztak. Oda fogadta meg az öreg Eszes Mátyás az anyámat, főzni a munkásoknak.

A nagyapáméknál egy hideg kamrában kellett aludni. Ott volt egy ágy, kukoricacsuhé beledobva, és egy nagy pokróccal takaróztunk télen, nyáron. Télen minden éjjel oda pisiltünk, mert fáztunk. A nagy kemény kosár ott volt a kamrában, egy asztalban, abba gyűjtötték a kenyérhéjat, amit aztán eladtak, mi meg a bátyámmal rászoktunk, és esténként, mikor bementünk feküdni, akkor eszegettük a kenyérhéjat. Erre is rájöttek, hogy fogy a kenyérhéj, eltették onnét más helyre, és mi nem ehettünk több kenyérhéjat. Éhen kellett elaludni. Amikor az anyám elfoglalta az új munkahelyét, minket is kivitt Zsombóba. Ott aztán jó hely volt, sok gyümölcs, szőlő, jó fekhely. Akkor már nem kellett kenyérhéjat enni. Volt szép fehérkenyér, 30 db orosz fogolyra főzött az anyám minden nap. Egyszer kint játszunk az udvaron, egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy nagy kiabálás és jajgatás van odabent. Szaladunk be, hát az anyámmal akkor egy fogoly szemtelenkedik. Ekkor valaki beszaladt a szőlőből, megnézte, mi van, és telefonált az úrnak, be Dorozsmára, aki nemsokára jött a csendőrökkel, az oroszt pedig elvitték. Azután őszig nyugodtak voltunk. Ősszel szüret után bepakoltunk Dorozsmára, a háborúnak is vége lett. Én is már négy éves lettem.

Kezdődött egy csúnya világ...

A fogságból kezdtek hazajönni a magyar foglyok, innét meg vitték el az idegen foglyokat. Kezdődött egy csúnya világ, igazából még akkor nem értettem, mi az, csak hallottam. Úgy emlékszem vissza, hogy a fehérek és a veresek ezek haragszanak egymásra, de ez engem nem érdekelt, csak az, ki ad egy pár krajcárt.

Akkor annak én verset mondtam. Volt a Jenei nagymamámnak két gyönyörű macskája. Egyik fehér a másik cirmoska. Kiültünk az utcára a nagyanyámmal, akkor a két cica is kijött, és a franciák nagyon szerették volna, de idegenhez nem ment oda. Azt mondták, fogjam meg nekik, adnak pénzt. Egyszer megfogtam nekik és adtak érte egy koronát. Mikor a francia tenni akarta a zsákba, a cica megugrott, összeharapdálta és karmolta a franciát, elszalasztotta, én meg beszaladtam a pénzzel. Boldog voltam, mert a nagyapám előtt nagy ember lettem, jó vásárt csináltam, mindenkinek mondta, hogy ez a gyerek jó vásárt csinál, mert a cica is megmaradt, meg még pénz is lett. Ekkor befejeződött az életem első rövid korszaka. Vége lett az első világháborúnak. Elmentek az oroszok, akik itt voltak fogolyként, s lassan jöttek haza a magyar katonák, akik fogságban voltak, de megmaradtak. Aztán kezdődött itthon az új élet.
A Jenei nagyapámnak volt egy sógora, azt meg úgy hívták, hogy Farkas János. Ez szélmozsár, kőműves és ácsmester is volt. A Jenei nagyapám és a Farkas János feleségei testvérek voltak. Egyik Veres Margit, a másik Veres Ágnes. Az Ágnes volt a Farkas Jánosnak a felesége, aki később nekem is nagymamám lett. Amire majd később visszatérek. Ennek a Farkas Jánoséknak volt két fia és egy lánya. Egyik fiú János volt, a másik Ferenc, a leány meg Mária. Ez nyomorult lett, nem volt 102 cm. Azért csak férjhez ment, született egy kislánya is. Ez a János fiú már a háború előtt megnősült, és a felesége meghalt, mire a János hazajött a fogságból. Ők már a tanyán laktak háború előtt is. Egyszer csak jön hozzánk, és azt mondja az anyám: ma gyerekek én meg férjhez megyek. Majd lesz nektek is apátok, méghozzá kimegyünk a tanyára. Én mondtam a bátyámnak, tudod-e Pista, édesanyám meg férjhez megy. Kimegyünk a tanyára. Május elsején volt az esküvő, de már minket előtte egy hónappal kihoztak a tanyára, mert kellett a pásztor, sok volt a jószág. Az anyámék meg nem bírtak megesküdni sokáig. Még nem jött az engedély a minisztériumból, mert onokatestvérek voltak. Anyám meg a Jani bácsi, így aztán 1920. május elsején lett az esküvő. Soha nem felejtem el, a Jani bácsi meg a szomszéd ember elmentek reggel kocsival a menyasszonyért Dorozsmára, mi meg otthon maradtunk. Örültünk, mert az életemben először volt nadrágom. Azelőtt csak bokáig érő, feslő ing volt az egész öltözetem. Előtte délután már a szomszédok kivágtak egy szép, 8 méteres jegenyefát, és szépen, erős csavarokkal odaerősítették a szélmalom vitorlájához, és feldíszítették szalagokkal. Isteni szép volt. Ezt minden év május elsején megismételték. Megjöttek az új asszonnyal. Kaptunk jó birkapörköltet. Jóllaktunk. Mondtam a bátyának, jó volna, ha holnap is férjhez menne az édesanyánk. Hanem ezután jöttek a rossza napok.  Nem lehetett mondani többé, hogy Jani bácsi, hanem édesapámnak kellett szólítani. Ez meg nem ment egyikünknek se. Se nekem, se a bátyámnak.

Kinn laktunk a tanyán

Ekkor már teljesen kint laktunk a tanyán, Dorozsmához 15 km-re. Szép hely volt. Egy nagy dombon volt a szélmalom. Körülötte sok szőlő, a telekben hatalmas szomorúfűz. A Farkas nagyapám műhelyének ablaka előtt a szép nagy eperfa, de még azon kívül az udvarban állt négy darab.

Azért mondtam, hogy Farkas nagyapa, mert esküvő után már az is nagyapó lett, csak mi úgy hívtuk, hogy öregapó. Én nagyon szerettem, mert élveztem, hogy ő is szeret. Én voltam a szeme-fénye. Velem töltette meg a pipáját, énvelem gyújtatta meg, azért én is rászoktam a dohányzásra. Énvelem szívatott bort a hordóból, mikor inni akart. Mindig az volt a szavajárása, hogy pirinkóm. Mikor megesküdtek az anyámék, először is arra akartak rászoktatni, hogy most már nem Jani bácsinak kell szólítani, hanem édesapámnak. Hát, ez nem ment. Mindenféleképpen próbálták, csak úgy tituláltuk, hogy fater. Na jó, azt mondja reggel az anyám, hogy Ferenc, eredj ki, hívd be édesapádat enni, én kimegyek, odaállok elébe, és annyit mondok neki, jöjjön be. Rá se hallgat. Bemegyek. Azt kérdi az anyám, hogy jön-e. Mondom, nem. Akkor eredj vissza. Ez háromszor megismétlődött, eredmény nélkül. Negyedszerre is kiküldött. Odaállok elébe és mondom, a teremtésit, hát gyüjjön be! Akkor bejött, mert már 11 óra volt, és ő is éhes volt. Adtunk enni, de senki nem beszélt egész idő alatt. Körülbelül egy év telt el, mire rászoktam, és úgy mondtam, hogy édesapám, pedig tudtam, hogy nem az, mert már azelőtt az anyám elmesélte, hogy árvák vagyunk, édesapám meghalt a hazáért, ott van a neve a hősök szobrán. A bátyám egyszer se mondta neki, hogy édesapám, sehogy nem szólította, csak úgy, hogy maga. Mikor már rendben volt minden, teljesen kiköltöztünk Dorozsmáról. Itt már kezdődött az élet. Nyáron pásztorkodtunk, aztán ősszel az iskola. Ez a Farkas szülém ez sánta volt, két bottal járt. Nagyon vallásos volt, minket is tanított imádkozni, a rózsafüzért is. Mentek a városra, a piacra, mindig hozták a rózsafüzért, mert az utcán árulták az apácák sátrakban, a templom előtt tíz fillér volt darabja. De mindjárt elszakadt, mert azt hittük, ha nem lesz, akkor nem kell imádkozni. Kérdezte a szülém, már megint mit csináltatok a rózsafüzérrel. Azt mondta öregapó, mondjad fiam, hogy elette az imádság! Nyáron már négy órakor felkeltett a szülém, és mondtuk fennhangon. Ha elszunnyadtunk, bottal a fejünkre vágott. Meg is tanított úgy, hogy utóbb azért kaptam ki, mert többet mondtam az iskolában, mint ahogy volt. Ugyanis a szüleimnek volt sok szentképe a falon, és azt mondták nekünk, az mind Isten. Hát mikor már jártam az iskolába és hittan volt, azt meg a tanító tanította, engem is feleltetett hittanból, s azt kérdezte a tanító, hogy na, Gallai, hány isten van? Én meg felálltam, és mint jól kiképzett katolikus azt feleltem, hogy sok isten. Erre a tanító kihívott, és elővette a nádpálcát. Lovaglónadrágban volt, kemény szárú csizmában, szétvetette a lábát. Be kellett dugni a fejem, ő összeszorította, a fenekemen meghúzta a nadrágot, hogy feszes legyen, és úgy húzott rá kettőt. De annyira fájt. Utána megmondta, hány isten van. Aztán visszakérdezte, akkor már tudtam, hogy egy isten van, és egy istenben három személy: atya, fiú, szentlélek.