Lautrec - „A kultúra metaforáihoz van közünk”

A Lautrec története a kilencvenes évek elején kezdődött, amikor Virág Zoltán és Tölgyes László megjelentették kazettán első anyagukat, a Lux Umbrarum-ot. Ez az egyébként méltatlanul kevés figyelmet kapott felvétel ma már szinte hozzáférhetetlen, és egy olyan sikeres zenei kalandozás kezdete, ami mind a mai napig tart, sőt lehet, hogy most kezdődik igazán.

2000-ben - az 1995-ben felvett, de kiadatlan Furor Seductionis után - elkészült a Lautrec új anyaga, a Metemsomathosis. Az Ultrahang abban a megtiszteltetésben részesült, hogy ennek az albumnak a megjelentetésével kezdheti kiadói pályafutását.

Ennek kapcsán (is) beszélgettünk a két Lautrec taggal.

Mi az első zenei élményetek, amire vissza tudtok emlékezni? A munkáitokban vissza-visszaköszönnek bizonyos komponálás-technikai megoldások, kapásból gondolok itt a visszhang többszintű használatára - mintha ezek egészen régen vésődtek volna belétek.

Tölgyes László: Nekem a komolyzene. Vadászkürtön játszottam.

Virág Zoltán: A diszkózene, a hetvenes évek diszkózenéje, ami igazán meghatott, s közvetlenül utána a punk lenyűgöző erejű hulláma. Talán ennyit említenék kisiskolás korom elragadtatásaira emlékezve.

A zenétek szempontjából van-e véleményetek szerint valami jelentősége annak, hogy Szegeden, és nem mondjuk Miskolcon vagy Debrecenben nőttetek fel, jártátok iskoláitokat?

VZ: E közegnek komoly inspiráló hatása volt, amit kedvezően erősített az egykori Jugoszlávia közelsége, hiszen az onnan átsugárzó élményvilág, az a nyitottság, ahogy arrafelé a művészetet, irodalmat, zenét megközelítették, szokatlanul izgalmas volt számomra, miként a helyi független zenei élet jeleseinek megmozdulásai.

TL: Az orosházi változatot inkább nem mondanám el...

Te csak egyetemre jártál Szegedre?

TL: Igen. Békés megyében viszont reménytelen helyzet volt. Akikkel én ott elkezdtem zenélni, azok jobbára kiakadtak a Szegeden dívó zenekaroktól.

Ismerjük már egymást egy jó pár éve, de azt nem tudom, ti hogyan találkoztatok?

TL: Az egyetemen. Nekem akkor volt egy furcsa formációm, és a Zoli hallotta az anyagainkat. Továbbá tett néhány kritikai megjegyzést azokra

VZ: Számos hasonló elképzelésünk körvonalazódott már akkoriban, a nyolcvanas évek vége felé. A Laci értékes szellemiségű csapata, a Kiváló Holttestek nagyjából azt az irányvonalat követte, amelyre támaszkodhattunk, és amelyből kreatívan továbbépítkezhettünk a későbbiekben.

TL: A korábban Baalbekként futó csoport végül duóvá alakult. Adtunk egy koncertet a szegedi Ifjúsági Házban, az akkori művész és irodalmár-körök előadóestéjén egy dobbal és egy torzított gitárral, a meghökkentő összhatást súlyosbítva egy trombitával, amin az öcsém játszott.

VZ: Nagyon pártoltam az akkori anyagukat, és igyekeztem rábeszélni a folytatásra. Olyannyira, hogy amik náluk hangzásbélileg már számításba jöttek, ám esetleg nem realizálódtak, a későbbiekben megjelentek a kettőnk közös zenéjében, s ez a jövőben is így lesz.

Zoli, neked a Lautrec előtt semmilyen zenei próbálkozásod nem volt?

VZ: Igazából nem.

Mi volt a három legfontosabb koncertélményetek és hol zajlottak ezek?

Kényelmetlen helyzetbe hozol, mert nagyon nehezen tudnám leszűkíteni háromra. Az első komoly élmények az egykori CPG-ből kivált énekes, Boy barátom (Gallai Ferenc, http://gallai.net) későbbi zenekarainak, a Nagyfröccsnek és a Zozonak a koncertjei, amelyek 1981-82 környékén kitűnően reprezentálták az eszelős punkból való továbblépés minőségi lehetőségeit. A másik a Talking Heads és a Tom Tom Club koncertje szintén a nyolcvanas évek elejéről a Budapest Sportcsarnokban, majd a Test Department Szegeden a Szote Klubban, úgy 1986 körül, és még sorolhatnám bécsi emlékeimet (ClockDva, Fudge Tunnel, Tony Wakeford), vagy a Fekete Lyuk és a Pecsa emlékezetes pillanatait (Laibach, Demolition Group, Borghesia, Fugazi, Christian Death).

TL: A Test Departmenten én is ott voltam, meg a Petőfi Csarnokbeli Christian Deathen. Ám nekem Kecskeméten a Tepertő nevű punk formáció ugrik be először. Elsős voltam és mondták, hogy gitározni kellene, azután valami helyi dzsessz-fesztiválon léptünk fel.

Milyen iskolába jártál?

TL: Egyháziba.

És onnan csapódtál egy punk zenekarba?

TL: Látták, hogy én tudok gitározni. Eljártam egy-két próbára, bár fogalmam sem volt, hogy dzsessz-fesztiválon lépünk fel, így kék hajjal és párducmintás nadrágban álltunk elő. Az elsősorban a középiskolám igazgatója ült. Így kezdődött. Kecskeméten létezett néhány helyi zenekar. A Magasabb Szempont, az ős Kortársak. Ezekre jártam.

Ezek után mi lenne a három legfontosabb lemez?

VZ: Ismét feszengenem kell, mivel háromba semmiképp sem férnék bele, inkább talán zenekarokat mondanék, ami a nevezettek sok-sok lemezét jelenti.

De én szerettem volna elkerülni, hogy túlzottan zenekar-felsorolásos legyen a dolog.

VZ: Hiába, egyes albumokra nem kívánnám leszűkíteni.

TL: Skinny Puppy, Download, Godflesh, Scorn.

VZ: Bauhaus, Killing Joke, Virgin Prunes, The Prunes, Red Lorry Yellow Lorry. Még így is erőszaktétel.

Milyen hangszereken játszotok és hol tanultatok zenélni?

VZ: Autodidakta módon bizonyos hangmanipulációs eljárásokat, ritmusgépek kezelését és egyebeket igyekeztem elsajátítani.

TL: Hát, meg azért gitározni is tudsz, szerintem...

VZ: Csak nagyon diszkréten...

TL: Több számban gitározott a Zoli... Én zenei általános iskolába jártam, énekeltem a kórusban, úttörőzenekarban játszottam vadászkürtön és trombitán. Majd felvettek Szegeden a konziba is, ott zongorázni is tanultam, és az alapvető szolfézs képzésre is jártam. Utána jött a többi, de önképzés itt is, ha lehet ilyet mondani. Például a szempler esetében erről van szó, amit mi hangszernek tekintünk. Gitározni egy szadista gitártanárnál tanultam, aki vonalzóval verte a kezemet, ha nem tudtam lefogni az akkordokat.

Hogyan született meg végül az első, Lux Umbrarum című anyag, amely 1993-ban jelent meg kazettán? Milyen körülmények között készült ez Szegeden?

TL: Hunyadi Zsoltnak, aki valamikor a 88 dobosa volt, megmutattuk a felvételeket, ő pedig úgy gondolta, érdemes vele foglalkozni, és fel is ajánlotta a stúdióját.

VZ: Megszületett nála az első szám, a Ver sacrum, a többi kompozíció pedig egy magánlakásban készült, alig öt-hat nap leforgása alatt, egy négysávos magnó segítségével.

Ezt kiadtátok kazettán, de hogyan történt a terjesztés, mennyi fogyott el?

VZ: 111 példányt adtunk ki és 111 példány fogyott el. Nekünk nincs sok belőle, csak egy vagy kettő mutatóba. Lemezboltokba vittük eladásra.

Megvannak ennek az első anyagnak a stúdiófelvételei?

TL: Igen, megvan Dat-on, sőt még a négysávos felvételek is megvannak. Csak már a négysávos magnó nincs meg.

Milyen volt ennek az anyagnak a fogadtatása?

TL: Magyar fanzinekben, külföldi magazinokban jelentek meg méltatások, beszámolók róla, valamint a második anyaggal együtt többször sugározták olasz, svájci, francia rádiókban.

Miután az első anyagot megjelentettétek, adódik a kérdés, hogy mi történt a második felvétellel, a Furor Seductionis cíművel?

VZ: Először egy olasz érdeklődő jelentkezett, aki egy idő után eltűnt a színről, majd tőle függetlenül mások kerestek meg szintén külföldről, Franciaországból, hogy ki szeretnék adni. Ez két lelkesült embernek a vállalkozása volt, akik sajnos összevesztek egymással, s az egyikük áttette a székhelyét véglegesen Svájcba. Gyakorlatilag minden kész volt a borítótól a szórólapig. De az összezördülés nyomán egyiküknél rekedtek a nyomdai anyagok, amit a másik, aki a Dat-változatot vitte magával, próbált reprodukálni. Végül nem lett az egészből semmi, bár egy kazetta-, valamint egy CD-válogatáson megjelent két számunk. Ennyi.

Úgy tudom, hogy sem ekkor, sem később nem adtatok koncerteket. Mi ennek az oka?

VZ: A koncertezés, korábban azért nem volt jellemző ránk, mert abban az időben sem anyagilag, sem technikailag nem álltunk úgy, hogy valóban elfogadható módon megszólalhattunk volna. Repertoárunk olyan változatokban volt előadható, amilyenekben végül is hallhatták koncerten.

TL: Kettő ilyen volt. Az egyik Szegeden, ahol sajnos a közreműködők más stílusú zenéből és gondolkodásmódból jöttek, ami elég kellemetlen helyzetet teremtett. A koncerten a zenénk érthetetlen elrockosítása következett be, noha a próbákon minden rendben ment. Szóval ez korántsem volt teljes értékű Lautrec produkció.

Ez elvette akkor a kedveteket?

TL: Hát igen, az enyémet nagyon.

VZ: Én szerencsére nem voltam ott.

TL: Szóba került a Tilos Az Á-ban egy közös koncert a Scivias-szal, ki is voltunk írva, viszont nem léptünk fel együtt. Pontosabban én session-zenészként segítettem egyszer nekik, ha már a Zolival újraértelmeztük és áthangszereltük az akkori számaikat.

Miért nem léptetek fel?

VZ: Eredetileg a Blue Boxba terveztük a közös koncertet, ahol a Lautrecben a Scivias, a Sciviasban meg a Lautrec működött volna közre. Egy hónapig tartottak az előkészületek, próbákkal, sőt felvételek is készültek a Plasma Pool próbatermében. Végül a Blue Box az utolsó pillanatban visszalépett. Később egy Mishima-emlékest keretében a Scivias mégis fellépett a Tilosban, ahol a Laci gitárjátéka csak beépülhetett egy félig közös produkcióba.

Nem tudom miért nem említitek, tavaly azért volt egy jól sikerült koncertetek Dunaújvárosban.

VZ: Köszönjük az elismerést.

Mint klasszika-filológiai, irodalmi, filozófiai végzettségű, kultúrtörténettel foglalkozó, a bölcselet iránt érdeklődő embereket kérdezlek benneteket.; olyanokat, akik talán az átlagnál több művészet iránt fogékony emberrel találkoztok. Tudnak-e ők arról, hogy zenéltek?

TL: Tudnak. De elég komoly kihívás, még a bizonyos műveltségi „többlettel” rendelkező embereknek is, a zenére koncentrálni, a zenét valóban hallgatni. Ha rendelkeztek is egyáltalán, mondjuk legalább a nyolcvanas évekre kiterjedő ismerettel, nem igazán akartak figyelni rá, nehezen emésztették meg. Szóval kevéssé érdekes, ki mennyire jártas a művészetek egyéb területein, a zene alig számit.

VZ: Természetesen találkoztunk olyanokkal, ezek között az emberek között, főleg a nálunk idősebbekre gondolok, akik a munkáink experimentális oldalát, valami oknál fogva erősnek érezték, s inkább a kortárs komolyzenei kísérletekhez tűnt számukra hasonlónak, hiszen nyilván a posztpunk, újhullámos, industrial, dark, gothic, neofolk stb. ügyeket, érdeklődésüknél, vagy koruknál fogva, nem annyira ismerhették. Nos, efféle reakciókkal találkoztunk, de voltaképpen a saját korosztályunk, a hozzánk közelebb lévők számára hihetetlenül komoly koncentrációs képességet követelt az, hogy odafigyeljenek, és bizony ezt a felelősséget ritkán vállalták.

TL: Netalán misztikus, okkultista zenének tekintették.

VZ: Fogalmazhatunk úgy, hogy a maguk általánosított paranoiáit mozgósítva értelmezték e zenei benyomásokat. Olyan kódok között tudtak csak kényszeresen válogatni, amelyek inkább a saját projekcióikkal állnak szoros kapcsolatban. Valami mindenható ideológiát kerestek a háttérben. A borzasztó, félelmetes, idegen, „hogy lehet ilyen sötét lelke valakinek” színvonalú ítéletaktusok mind-mind fixációs eredetűek, nem pedig zenei természetű befogadásmódok. Azaz a maguk lelkiségéből, vagy a saját élettapasztalatuk nyűgeiből gyártott kényszerképzetek segítségével próbálták megfejteni a zenét. Amit ebből adódóan kinyilatkoztattak, kizárólag csak a felsorolt rémképek kódrendszerében működőképes. A fonotaktikánk azonban sosem engedi kielégülni az ideológiagyártásra és egyéb hamis remeklésekre áhítozókat.

TL: Ide kapcsolódik, hogy azért, mert latin szövegek bukkannak fel és szokatlan hangzások dübörögnek, korántsem biztos az ideologikus eszmeiség. Az ilyen azonosítás mélyén az a riadt behelyettesítés-kényszer lappang, ha latin, akkor valami mágikus, misztikus következik.

Igen, erről akartam is beszélni, nevezetesen arról, hogy a mai világnyelv, az angol és a minimális magyar szöveg mellett, egy másik valaha volt „világnyelv” szerepel nálatok; és az emberek többsége, akik ugye nem bírják a latint, valamiféle titkos tudást feltételeznek.

TL: És ezt várnák tőlünk!

VZ: A szöveg meg az éneklés, csakúgy, mint a szemplerek vagy az elektronikus zajkeltő, hangkeltő eszközök, hangszerként funkcionálnak. Számunkra ugyanolyan instrumentális jellegük van, akár mondjuk a gitárhasználatnak. A szöveget, a dallammenetet hangszerként fogadjuk el, hanggeneráló szerszámnak tekintjük, függetlenül attól, hogy latinul, angolul, magyarul csendül fel.

Ez közel áll az én felfogásomhoz, már ami a Lautrec-et illeti, mert egy földhöz ragadt ember vagyok, távol állok mindenféle misztifikációtól...

VZ: Mi is, talán ezért ilyenek ezek a melódiák és harmóniák.

...ezért nem akarom megfejteni ezeket a szövegeket mindenféleképpen, noha én tanultam latinul. Azt akarom, hogy zeneként hasson. Tehát azt gondolom, hogy nem feltétlenül jut el az ember a zenétek igazságához, a mélyére (mert nincs ilyen, csak ilyen vagy olyan olvasata), ha előveszi a latin szótárt, lehet hogy valami többet megtud, de nem érzem feltétlenül szükségesnek ezt. Lehetséges-e így közelíteni a zenétekhez?

TL: Nem hiszem. A hallgató valahogyan mindig asszociálni kényszerülnek, most itt a Metemsomathosis című új anyag egyik számcíménél valaki úgy vélte, hogy alkimista beütéssel áll szemben. Nem alkímia, mindössze egy latin kifejezés, amit szerencsére többféleképpen lehet interpretálni. Érdemes odafigyelni, s ha kell, tessék elővenni a szótárt.

Ami miatt még van bennem ez a nagyvonalúság az az, hogy ha annyira fontosak lennének a szövegek, hogy szó szerint mik hangzanak el, akkor a weblapon legalább elhelyeztétek volna ezeket a szövegeket.

VZ: Abból a nyelvfelfogásból és abból a muzikalitásból, amiről az előbb beszéltem, az is következik, hogy tematikusan szintén érdekesek lehetnek bizonyos összefüggések. Amennyiben egy tematikus mátrixot szeretnénk kirak(at)ni belőlük, akkor ezzel elvileg úgy szándékozunk inspirálni különböző embereket (már akiket persze izgatnak az ilyen összefüggések), hogy lehetőleg szembesüljenek a kérdéssel, vajon a kulturális emlékezetet elektronikusan fel lehet-e idézni. Tehát például a zajártalom révén, John Cage-i értelemben és mintára, a hangzásszervezés segítségével.

TL: Úgy is le lehetne fordítani, hogy észleljék az intellektuális poént. A visszhangnak ilyen értelemben, hogy visszatérjünk rá, ironikus szerepe van. Úgy képzeljük, hogy a zenénk nagyon sokszor, a zenei szintből kilépve, saját magára is ironikusan reflektál. Önnönmagával áll gyanúperben.

VZ: Olyan fonotaktikaként működik, amelyben a zajos tonalitásnak, a dinamikának, a ritmikának van kiemelkedő jelentősége. Azoknak a komplementáris energiáknak, élet, halál, félelem stb., amiknek alapján egy heves és zord alaptermészetű éppenséggel veszedelmesnek és sokkolónak akarja hallani. Őneki ez a tapasztalatvilága, s úgy gondolja, ha bátorító jeleket lát, akkor ez biztosan az lesz, amire vágyakozik. Audiográfiának nevezném a tevékenységünket, és ha bárki beleveti magát, a mélyére evez, ugyanúgy találhat benne érdemlegeset, mintha egyáltalán nem foglalkozik az intellektuális oldalával.

Mi volt eddig a leghízelgőbb és legkétségbeejtőbb, amit mondtak a zenétekről?

VZ: Teljesen lényegtelen, mert nekünk a hízelgés ugyanolyan izgalmas, mint a riadalom, a botránkozás kifejezése. Nem teszünk különbséget közöttük. Egyaránt felemelő, ha valaki örömmel végighallgatja otthon, a koncerten, netán rémülten csóválja a fejét mondjuk a basszusgitár döngéseitől vagy a trombita harsogásától.

TL: Többen, tévesen, torz hajlamokat véltek felfedezni benne, és azt mondták, milyen borzalmas lelkületű emberek készíthetnek ilyen dolgokat.

VZ: Mindez nyomatékosítja a korábban mondottakat. Bár volt olyan is, aki úgy értékelte, hogy egészen poszt-bartókiánus.

Tartok tőle, hogy az emberek többsége kapásból a dark-gothic, industrial vonalhoz sorolna benneteket. Ennek a műfajnak sajátos a vonzalma mindenféle hiedelmekhez, vallásokhoz. Van-e valamilyen szerepe nálatok bármilyen vallásnak vagy misztikának?

TL: Szerintem, nincs.

VZ: A kultúra metaforáihoz van közünk.

Ért már benneteket az elitizmus vádja?

VZ: Nem. De kibírnánk valahogy.

Ha nem titok, hogyan születnek a számaitok? Van-e valami elképzelésetek, mielőtt hozzáfogtok egy anyaghoz?

TL: Készültek szövegek, körülbelül 15-20. Születtek számkezdemények, hozzáraktunk, elvettünk... Egyes szövegek kimaradtak, s minden gördülékenyen alakult. Sokkal több szöveg volt, mint ami megjelenik a hangzóanyagban.

VZ: Mindegyik produktumunk más és más koncepció szerint születik, noha nagyon hasonlók egymáshoz. Azt lehet érzékelni, hogy mindig egységes elgondolás húzódik mögötte, amelyre azután tematikailag, gondolatilag, ritmikailag felépül az album. A tumultuózus hangtörmelékek a háttérben a kezdetektől fogva dominánsak, de még most is rengeteg olyan elv, idea, elgondolás, ritmusképlet, hangzásforma vár életrekeltésre, amelyek többsége már régóta bennünk rejtőzik, ám még nem tört felszínre, hogy realizálódjék. Általában a ritmusalapok vázszerkezete készül el elsőként, ezt követve pedig a meglévő szöveganyagból, zajmennyiségből szépen kibomlik minden.

TL: De ha arra vagy kíváncsi, a legtöbb zenét készítő ember, a szöveget a végén szokta beilleszteni, mert ritmikailag kell ráerőltetni a szótagszámot a zenére.

VZ: Elárulhatjuk, hogy az egyetlen videónk előbb volt meg, mint maga a szám. És a mozdulatok, a kép alapján, ahogyan pengett a gitár, látszott az ujjrend, kellett kitalálni az autentikus megszólalást.

Mielőtt az új lemezről kérdeznék, mi történt az elmúlt öt évben? Neked Laci van egy önálló projekted Vanth néven.

TL: Volt. Most egy új van.

Ha valaki ezeket meghallgatja, akkor elég nehezen tudja elképzelni, hogy te a Lautrecben zenélsz. Mintha nem sok kapcsolódási pont lenne a kettő közt.

TL: Az, hogy kevés közük van a Lautrechez, visszautalhat szintén az iróniára. Lehet, hogy a következő Lautrecen megdöbbentő dolgok szerepelnek majd. Egyébként, szerintem, ez egyáltalán nem problémás, nincs ellentmondás. Pestre költöztem az egyetem után, kerestem valami munkát magamnak, és elkerültem a Tilos Rádióba, ahol egészen másfajta zenékkel is megismerkedtem. Ennek köszönhetők ezek a kiruccanások. A Vanth-nak már vége van, és zenéltem együtt budapesti „művészekkel”, aminek nagyon keserves vége lett. Közben pedig gyűjtögettem a profi megszólaláshoz szükséges berendezéseket.

Az új anyagon visszaköszönnek a jellegzetes Lautreces hangzások, a dús bugyborékolások, sercegések, de mintha elmaradnának a markáns Hunyadi-féle dobok. Miért van ez?

VZ: A Zsolt zseniális dobos, örülnénk, ha még a jövőben tudnánk együtt dolgozni. A szelleme többször ott van ebben az anyagban, igaz, eltérő hangsúly- és ritmusvilágban. A dobok szerepe ismét kiemelt, csak sok esetben alig tűnik fel, hogy hol szólnak, ami egyaránt igaz a gitár, a zongora, a hegedű és a trombita esetében.

Úgy gondolom, hogy ezzel az anyaggal eléggé távol kerültetek azoktól a korábbi referenciáktól, amit ti magatok sem kívántatok?

VZ: A metaforizációtól, a szimbólumhasználattól szükségtelen félni, mert lehetséges, hogy a jelképek visszautasítása, vagy a mindenek-feletti kiaknázása azonos gyökerű, a tőlük való félelem tükörjátéka csupán. Az eme belátáshoz kapcsolódó, felforgató erejű hangzás a zajlás elektrokémiájával szervesül egésszé, a hang amalgamációját reprezentálja. A fonotaktikához térnék vissza, az audiográfiához, azaz a hangleíráshoz, ritmusösszeíráshoz, a zenénk alapvető szervezőelvéhez. A Metemsomathosis című anyag esetében talán mindez most panorámaszerűbb, mint korábban. Kinyilvánítós késztetésekről azonban szó sincs.

Idén elkészült a weblapotok is, aminek az Ultrahang ad helyet. Mi a jelentősége ennek számotokra?

TL: Többekhez eljut, és talán azok is meghallgatják, akik nem kizárólag a monolitikus gondolkodásformákhoz és érzésvilágokhoz vonzódnak vagy ragaszkodnak; azokhoz, akik a mintakövető görcsökben, a terméketlen sémák szimulációjában elmerülő vonulatoknak nem kötelezték el (végérvényesen) magukat.