Újra itthon

1943-ban kifogtam a fatertól felesbe, s nem kellett menni napszámba. Nehéz volt az első tavasz, amíg csak valamiből nem bírtunk árulni.

A tél meg elég nehéz volt, nem volt tüzelőnk a szobába, mert télire már meglett a feleségemnek a bútor, s már akkor ágyban aludtunk, csak nagyon hideg volt. Befűtöttem én a kemencébe, míg volt egy kis fűtenivaló, csak az hamar elfogyott, és utána csak akkor fűtöttünk, ha kenyeret akartunk sütni. Nem tudtunk mást kitalálni, az apósomnak volt egy kis Jancsi-kályhája, azt ideadta, és a szomszédból megkértem száraz gallyat, az volt a gyújtós. A ház körül voltak akácfák, azokat nyesegettem lopva télen, nehogy a fater meglássa, összedaraboltuk, a kályhát feltettük a padkára, hogy rövidebb cső kelljen, mert az sem volt. A feleségem odaült mellé, tüzelgetett. Nagy nehezen kiteleltünk. Tavaszkor már nyestem a fákat, metsztem a szőlőt, gyűlt a tüzelő. Következő télre megvolt 400 szögöl füzes, azt is leszedtem a feleségemmel, télen megkötöttem kosárnak, garabolynak, még kicsi kast is kötöttem. 100 kiló búzáért párját úgy, hogy már 1943 telén barátságosabban telt el a tél, mert volt kenyérnekvaló, volt burgonya, tüzelő, bor, pálinka. Vágtunk disznót, volt aprójószág is meg már gyerek is. Az első fiam 1943. augusztus 10-én megszületett. Nagyon örültünk a gyereknek, csak akkor meg mindjárt több lett a kiadás. Jött megint a tél és nekem nem volt cipőm. Akkor jutott eszembe, hogy hoztam én a szerbektől csizmaszárat. Elővettem. Volt egy bérmakomám, az meg cipész volt. Elvittem neki, és megcsinált nekem pár bakancsot a csizmaszárból. Adta neki jó kruppon-talpat, azt meg a honvédségtől loptam, és így lett egy pár jó bakancsom. Amikor a bakancs készen lett, egy szombat este, haza is hozták, de az én feleségem meg beteg volt. Volt fogadva egy kislány, igaz az már nyáron meg lett fogadva, mikor a gyerek megszületett, mert a dolog sok volt az 5 hold földön. Ebből 2 hold gyümölcsös és szőlő volt, a feleségem meg nem bírt a gyerektől dolgozni. Közben meg is betegedett. Rosszul voltam, az asszony beteg, a gyerek kicsi, a föld gazos. Volt tőlünk feljebb egy kilométerre egy házaspár, annak volt 3 lánya és 2 fia. Elmentem és megfogadtam a 3 lányt napszámba, el is jöttek reggel. Amikor odaértek, kimentünk négyen kapálni, haladtunk is. 8 órakor bementünk reggelizni, mikor megreggeliztünk, mondom a lányoknak, hogy egy bent maradhatna mosni és főzni. Hát a középső, a Veca, az maradt bent, csinálta is a munkát. Este aztán a kapálás el lett végezve, a két lányt kifizettem, a Vecának meg mondom, hogy te még holnapra itt maradhatnál. Azt mondja, szívesen. És ott is maradt, úgy megszerette a helyet, hogy nem is ment haza még télen se. Megegyeztünk vele, hogy a feleségem vesz majd neki ruhát, meg is varrja neki, mert a feleségem varrónő volt, ugyan még ma is az. Majd később még rátérek, hogy miért maradt ott a Veca. Majd amikor a komámék hazahozták a bakancsot, a Veca épp sütötte a kalácsot, én hoztam be a bort, volt egy lemezjátszóm, úgy hívták, hogy gramofon, olyan kézzel hajtós, és erre táncoltak egész éjjel a sógorral és a komámmal. A feleségem meg tüdőgyulladással feküdt, nézte őket, mert úgysem bírt aludni. Hajnalba hoztam be pálinkát, reggelig azt ittuk. Reggel meg elmentek haza. Hát így jött össze a doktorral is a Veca, hogy amikor a feleségemhez elhívtam a doktort, az is ott maradt éjfélig, és a Veca kísérte ki. Szerdán már Veca is beteget jelentett, azt mondja nekem, Feri bácsi nekem el kell menni az orvoshoz, mert fáj a vesém. Hát, ereggy, mondom én, de akkor vigyél a faternak egy üveg bort egyúttal. Elkészítettem a két üveg bort. És a Veca elment, de annak ruhája egy volt, kockás és egy kék bugyi. Ünnepen a színét hordta, amikor ment a doktorhoz, köznap meg a visszáját. Szerdai nap a Veca elment az orvoshoz reggel, de már délután a Veca nem jön. Nem tudtuk eltalálni, hogy hova lett. Hát egyszer úgy négy óra felé jön hazafelé, kérdezem neki, hol voltál ennyi ideig, azt mondja sírva, hogy megbántottak az oroszok, hát hol, kérdem én, azt mondja, semlyékbe, a boglya tövibe, és a bort is megitták, az üveget meg eldobták. Hát mi elhittük, sajnálkoztunk rajta, de szombaton megint menni kellett az orvoshoz. Attólan fogva minden szerdán, szombaton vagy két évig, mire rájöttünk, hogy az orvos szeretője lett. Az pénzelte, ruházta. Az anyjáéknak meg azt mondta, Feri bácsi fizet, jó helye van, és nem ment haza. Eljött az apja érte, és megmutogatta a ruháit. Rengeteg szép ruhája volt, tavaszi kabát, téli kabát, bunda, sok cipő, úgy járt, mint egy nagysága, és az apjának azt hazudta, mi vettük neki a bériből. Mi is jók voltunk vele, mert sütött, mosott, segített sokat, nekem fizetni nem kellett, még ő fizetett utóbb, hogy ott lehessen, és az apjáéknak ne mondjuk meg. Mikor aztán felruházkodott, és mi is lejöttünk a faluba lakni, a Vecának csak el kellett menni haza.

Lejöttünk a faluba...

Mi lejöttünk a faluba, de nem sokáig, mert tavaszkor csak visszamentünk. Ott jobb volt. Helybe volt a dolog. Ott volt a szőlő, a gyümölcs, igaz felét be kellett adni a faternak, pedig rengeteget dolgoztunk vele. Már utóbb az anyám azt akarta, hogy még a tyúkot, tojást, mindent felezzünk.
A borjú közbe megnőtt, de borjút nem kapott. Nekünk meg a tej kellett volna a gyerekeknek, mert már akkor kettő volt. Született a Ferikénk is. A borjút eladtuk, vettünk egy gyönyörű tehenet. Húsz liter tejet adott naponta. Pénz nem volt annyi, hogy kifizessem. Kértem a bankból 1200 pengőt, 1000 pengőt meg kaptam az üszőért, s meg lett a tehén véve, 2200 pengőért. Elmentünk este a Mátyás sógorommal érte. A gazdája megfejte, megmutatta milyen szelíd és mennyi tejet ad. Örültünk neki, hazavezetjük, bekötjük az istállóba, szép tiszta aljat hoztam alá és lefeküdt. Mi is lefeküdtünk, reggel felkelünk, adok neki enni, eszik, viszem a sajtárt, a széket, hogy majd fejem szépen, megmosom a tőgyit, odaülök, elkezdem fejni, egyszer csak rúgott egyet, s már kinn is voltam az udvaron, székestől, sajtárostól. Felkelek, visszamegyek, megsimogatom, odahajolok, próbálom fejni, megint rúg. Akármit csináltam neki, csak rúgott, nem fejtem. Este felé megint próbálom, kötöttem a lábára egy kötelet, kikötöttem az oszlophoz, akkor még bolondabb volt, ugrált. Akkor azt hittem eltörik a lába, eloldoztam, elmentem a gazdájához, hogy jöjjön, vigye el a tehenet, adja vissza a pénzt. Eljött a gazdasszonya, megmosta a tőgyit, szépen megfejte, meg se moccant a tehén, én meg nem győztem az edényeket hordani. Adta ám a tejet, kifejt vagy 30 litert, mert a reggeli is nála maradt. Azt mondja a volt gazdasszonya, hogy ezt még férfi nem fejte, mert ezt ő nevelte fel, és mindig ő fejte. Na, reggel felvettem a feleségem ruháját, piros kendővel hátrakötöttem a fejem, és beültem fejni. Mit ad az Isten, a tehén meg se moccant, leadta szépen a tejet. Azután mindig így kellett fejni női ruhába, és adta a sok tejet. Három hónap után már a kendőt elhagytam, utána a ruhát, s így apránként megszokta, hogy férfi is fejheti. Kétszer lett nálam fia, de a borjút nem bírtam eladni, mert ahogy említettem, abban az időben nem kellett senkinek, csak fillérekért tudta eladni, akinek szerencséje volt. Mi aztán levágtuk a háznál, mert az egyik komám hentes volt, és a szomszédoknak eladtuk. A bőrét meg odaadtam a bőrösnek. 100 kg rozsért készítette ki. Abból meg csinált a komám, még a nyáron, szandálokat a feleségemnek, a gyerekeknek, és nekem. Tavaszkor visszamentünk a Pipacs Villába, megkezdődtek a tavaszi munkák: szőlőnyitás, metszés, fapucolás. Volt a szomszédban egy gazdag ember, azt hívtam el szántani eleinte, de olyan sokért szántott, hogy csak egy évig bírtam, azután magam fordítottam meg kézzel. A szomszéd 1 hold földet 4 napi dologért szántott meg. Ráadásul mindig akkor hívott dolgozni, mikor a legnehezebb munkák voltak: aratás, fűkaszálás, metszés, kukoricatörés. Már hajnali 4 órakor ott kellett lenni, és sokszor éjfélig, mert ami búzát levágtunk uzsonnáig, azt estig fel kellett kötni, és utána keresztbe rakni.

Találtam is a falu szélén. Egy szoba, konyha, kamra, végig folyosó, melléképület, abban volt istálló, nyári konyha és disznóól. Nagy telek, négy nagy eperfa volt vele. 400 négyszögöl szőlő, teli gyümölcsfával és 1000 négyszögöl legelő, nagyon megtetszett, és kifogtam 8 mázsa búza áráért, annyi borom termett a szőlőn, hogy a házbért abból kifizettem. A tehén meg a legelőn egész nyáron legelészett, egy évig laktunk itt, úgy hívtuk, hogy Kormos tanya, mert Kormos Jánosé volt, és rajta is maradt, hogy Kormos tanya. Itt már a gyerekek is, egyik öt éves volt a másik három. A tehenünk megellett, a bornyút szintén levágtuk és elmértük, de már akkor szigorúan büntették, aki feketén vágott bornyút vagy disznót. Disznót is feketén vágtunk, mert sok zsírt le kellett adni. Egy disznótól, ha bejelentettük, mert kicsi volt a disznó, akkor is annyi zsírt kellett beadni, mintha három mázsás lett volna, így aztán nem jelentettük, hanem egy szép napon levágtuk, feldolgoztuk, mire jöttek a rekvirálók, mert már azok is voltak az orosz bejövetel után. Úgyhogy akinél feketevágást észleltek, attól elvitték, az illetőt meg dutyiba csukták. Hát ettől óvakodtunk mi is. Mikor disznót vágtunk, a zsíros debent a szárkúpba, húsokat a teknyőbe lesóztuk és a szalonnát. Amikor hallottuk, hogy megindultak, és holnap ideérnek, akkor szépen papírba, meg ládába becsomagoltuk a húsokat, és az istállóba, a jászol alá elástuk, így nem találták meg. Amikor elmentek, felástam és kiaggattam a levegőre, amikor megszikkadt, beaggattam a kamrába. Mikor a másik hullámba megint jöttek, akkor meg a szobába a szekrényeket kijjebb húztam, szeget vertem a falba és arra aggattam a sonkákat és a szalonnákat. Így mentettem meg, hogy el ne vigyék a szánktól.

Hétköznapok

Akkorra szerzett a gazda valahonnan nagy gereblyéket, és hozott ki jó, dohos bort, adott egy-egy kis pohárkával. Azt mondta, hogy kaparjuk már fel a tarlót, mert most jobb, mint amikor meleg van. Mit volt mit tenni, felkapartuk, rendbe tettük a tarlót, elmentünk haza, reggel 4 óra volt amikor hazaértem. A kukoricaszedés is ugyanígy volt, egész nap szedtük a kukoricát, este vacsora után meg hordtuk be a góréba kocsival. Mikor behordtuk, akkor meg azt mondta, hogy még most harmaton vágjuk ki a szárát és kössük is fel, hogy ne törjön a levele. Mit volt mit tenni, hozzáfogtunk és csináltuk. Ott volt a gazda is és a lánya is, csináltuk mindannyian, no ezt is egy napnak számolta. Koszt meg olyan volt, hogy reggel szalonna, kenyér, délben füstölt disznóhús, leves, paprikás krumpli füstölt hússal, vacsora meg a maradék. Ha elhívtam és elmentünk a faluba őrletni, az egy napi dolog. Ha vitt a fateréknak terményt, mert a fele termény, ami a fateréké volt, azt haza is kellett szállítani, ahány fuvart megcsinált, annyi napot kellett nekem dolgozni, én erre nagyon ráuntam, és magam szántottam, vetettem. Volt, amikor szép holdvilág volt egész éjfélig, és fordítottan, nappal elvetettem a búzát és este meg befordítottam a földbe. Mikor egy jó csomó már be volt fordítva, egy éjjel meg vasboronával elboronáltam úgy, hogy egy istrángot rákötöttem a boronára, a végére meg egy hurkot csináltam, s azt a nyakamba akasztottam, így húztam oda-vissza, míg csak sima nem lett. A család meg aludt bent, akkorra nekem is volt zöld vetésem, mire a többieknek.

Megszületett Feri...

Amikor a második gyerek, a Feri megszületett, a feleségem még beteg volt, tüdőbeteg. Nem szabad volt neki semmit sem csinálni, ott voltam a két gyerekkel és a beteg feleségemmel meg az öt hold földdel. Már úgy néztem, vagyis éreztem, hogy én sem bírom tovább. Volt egy másik szomszédom. Ez már szegényebb volt. Volt neki öt lánya és egy fia. A fiát elvitték a háborúba, egy lányát a villám agyoncsapta, egy férjhez ment, csak három maradt. Azt mondta a Lajos bácsi, hogy ő megszántja a földet, és minden munkát elvégez nekem, csak segíjjek learatni és a disznaját feldolgozni. A télen én ezt szívesen vállaltam, és aztán nem volt gond a szántás, vetés, betakarítás. Mert bizony volt, amikor délután kovászt tettem, este ledagasztottam, és éjfélre kisült a jó kenyér, mert nappal kint kellett dolgozni, gyümölcsöt szedni, kapálni, permetezni, piacra menni, közben a gyerekekre mosni. Nagyobb mosást, meg az anyósom csinálta, az én anyám soha nem segített rajtunk semmit. Amikor már a feleségemnek jártányi ereje sem volt, elvittem kerékpárral az orvoshoz, hogy küldje valamerre, hogy gyógyítsák meg. Pénzem nem volt (akkor még SZTK sem), akkor azt mondta a doktor, hogy menjek be Szegedre a tüdőgyógyászatra és kérdezzem meg, van-e hely, ha van, vigyem be oda. Rögtön kerékpárra ültem, irány Szeged, a tüdőgondozó. Magyari főorvossal beszéltem, elmondtam neki, hogy két pici gyerekem van, de pénzem az nincs, csak egy tehenem. Azt mondta a doktor úr, hogy a tehenet azt hagyjam meg, én meg menjek el a községi tanácshoz, kérjek szegénységi bizonyítványt, és hozzam be a feleségemet. Másnap a feleségemet autóra ültettem, én meg kerékpárral hajtottam be úgy, hogy az autó nem sokkal ért be hamarabb, mint én. Akkor csak egy járat volt, reggel bevitte az utasokat, délután meg kihozta. A kocsmák előtt megálltak és ittak, az autóbusz megállója ott volt az Alföldi étterem másik oldalán egy bűzös kis váróteremmel. Onnan kerékpárral eltoltam a feleségem a tüdőgondozóhoz, ott megvigasztalták, és ki sem engedték négy hétig. Tüdőkavernája volt, nagyon beteg volt, töltötték, én meg minden szerdán, szombaton és vasárnap mentem látogatni. Amikor menni akartam, a gyerekeket el kellett helyezni, egyiket vittem a szomszédba, másikat az anyósékhoz. Amikor hazaértem, akkor meg szedtem össze őket. Ültettem tyúkokat kacsatojásra és tyúktojásra, pulykatojásra, hogy nyáron legyen mit enni. Amikor mentem, vagyis menni akartam a feleségemhez, először a gyerekeket kellett elhelyezni a szomszédba, utána a jószágokat rendbe tenni, a kotlókat megetetni, megitatni, és úgy mentem kerékpárral Szegedre. Már nemsokára keltek volna a csibék és a kacsák, akkor is bent voltam látogatón, és amikor hazaérek a kotlók a földön ülnek, az egyik fészek fel van fordítva, a tojások szanaszét. A kacsatojások is már hidegek, a tyúk meg a fészek mellett ült. Az ép tyúktojásokat összeszedtem, és az egyik tyúk alá tettem, a kacsatojást a fészekkel együtt a kerítés mellé tettem, a 15 db pulykatojást alátettem a pulykának, és másnap megint mentem Szegedre. Amikor visszaértem, hát mit látok? 18 kiskacsa a fészekben, hát nem akartam hinni a szememnek. Megörültem, és mindjárt megetettem őket. Utána egy pár nap múlva kikelt 12 kis pulyka, és nemsokára rá 20 kiscsirke. Nem is gondoltam volna, hogy ezek a tojások még kikelnek, ki akartam dobálni minden tojást, az volt a szerencse, hogy sok dolgom volt, ezért tettem hirtelen csak a kerítés mellé. Úgyhogy, mire a feleségem kijött a tüdőgondozóból, mert jó hat hétig feküdt bent, akkorra szép kis baromfifarmom volt. Örült neki ő is. Amikor a nagyobbik fiam a szomszédból hazajött, és nem akarta megismerni az anyját, azt kérdezte tőle, hát te miért jöttél, mit akarsz, de aztán másnap már megismerkedtek. Csak sajnos a feleségemnek nem lehetett semmit sem csinálni, még a pohárba vizet sem lehetett önteni a köcsögből. Minden héten menni kellett a tüdőgondozóba töltésre egy fél évig, utána egy fél évig havonta egyszer, aztán egy év múlva félévenként ellenőrzésre, utána már csak egy évben egyszer. Még most is, de hála istennek meggyógyult és meg is hízott.

1945-ben nagy jeget kaptunk, elverte a veteményt, gyümölcsöt, mindent, a jég olyan erővel esett, hogy utána térdig érő víz állt a hajlatosabb földeken. Közben az oroszok is megjöttek felszabadítani bennünket, csak meg akkor sok mindentől megszabadítottak. Mindig a germán bor és a nő kellett volna nekik. Ami gyümölcsöt a jég összevert és nem esett le, valahogy megért, azt összeszedtük cefrének, és kifőztük pálinkának, és elrejtettük a szalmatetős padlásra, télen meg eladtuk cserébe, mert a pénz már akkor nem ért semmit. Mert ha máma egy tyúk 25 000 pengő volt, az már holnap 50 000 pengőre felugrott, de már az sem ért semmit. Így aztán cseréltünk, bor, pálinka, baromfi, vaj volt a valuta, ezért mindent lehetett kapni. A feleségemnek egy pár fatalpú cipőt 2 pár kacsáért adtak. Nekem meg köznapra faklumpát vettem egy liter sült vajat adtam érte. Ezért aztán 1945 őszén bejöttünk végleg a faluba, az apósékhoz, mikor előzőleg bejöttünk, akkor az anyámékhoz mentünk, de az anyám már mindent el akart szedni tőlünk. A feleségem állapotos volt a második fiammal, és ővele súroltatták a szobákat, vele mosattak. Az anyám meg a mostohahúgom, amelyik szoba már rendben volt, és be volt fűtve, oda bementek és türűlgettek, vigyorogtak. Elvettek 5 liter sült vajat, a tehenet ők fejték, és a tejet eladták, a pénzt meg zsebre vágták. Ha főztek teát, akkor azt a pincébe itták meg, hogy mi ne lássuk és a mi cukrunkat használták, mert a gyerekekre én többet kaptam, meg a feleségemre, mert állapotos volt, mert az ilyenek többet kaptak, mint a meddők. Így aztán az apósékhoz pakoltunk, de ott se sokáig voltunk, mert az egész család tüdőbeteg volt, és el kellett onnan menni. A Mátyás sógor meghalt, a húga Juliska meghalt, az apósomnak eltört a lába azon idő alatt, és két évre rá meghalt. Addig, amíg az apósom élt, harangozó volt 30 évig, 20 pengő volt a havi bére. Tehát amikor lejöttünk a tanyáról az apósékhoz, ott voltunk egy fél évig, közben kerestem lakást.

Én lettem a harangozó...

Aztán ősszel a tehenet eladtam, mert az após meghalt és a temetés után én lettem a harangozó, 40 forint havi bérért, és ott hagytuk a Kormos tanyát. Már addig is sírásó voltam, míg a Kormos-tanyán laktunk, de csak az após halála után költöztünk be a harangozó házba. Ott laktunk öten, a két gyerek, a feleségem, az anyósom és én. A feleségem varrt, anyósom eljárt mosni, így éldegéltünk, szegényesen. Mikor ünnepi mise volt vasárnap, vagy más ünnepeken, akkor az egész család szolgálatban volt. A gyerekek ministráltak, a feleségem fújtatott, mert az orgonába a szelet kézi erővel kellett nyomni, és ezért hívták fújtatásnak. Én a papot öltöztettem, és perselyeztem. Az anyós mise előtt virágozta az oltárokat, és az ostyát is ő sütötte nekünk és az üllési templomnak is. Minden szombaton az összes templomot felsepreni, letörülgetni, pókhálózni, stb. Ha halott volt, nekem a sírt kellett ásni, az anyós meg a feleségem harangoztak három haranggal Nyáron, ha vihar jött, harangozni kellett elébe, hogy a jeges felhőt eloszlassa. A templomi ruhákat az anyósomnak kellett mosni, vasalni. Sokszor úgy el voltunk fáradva, hogy még az ennivaló sem esett jól. Hárman-négyen dolgoztunk, és csak én kaptam fizetést, 40 forintot havonta, meg a perselypénz 10 százalékát. Az se sok volt, mert még abba az időbe, 2 és 5 filléreseket tettek a perselybe, nem úgy, mint most, hogy százasokat tesznek bele. Hát most jól megy a magyar népnek! Aki szeret dolgozni, az könnyen él és szépen jár, szép lakása van, nem úgy, mint a kulákvilágban. Mán amikor én harangozó lettem, a háború vége felé voltunk, de még erre volt a sok lőszer az oroszoknak. Akkor jöttek értünk, hogy davaj, gyerünk segíteni rakodni, akkor mentünk. Sokszor két napig is nem engedtek haza, enni sem adtak, úgy szökdöstünk el éjszaka. Mikor az el lett hordva, aztán meg a Tiszára kellett lemenni. A lebombázott híd helyett új vasúti hidat csináltak az oroszok, hogy tudják az utánpótlást szállítani. Hát ott kellett segíteni, onnan is úgy kellett elszökni, mert el nem engedtek senkit. Mikor a zöme már elment az oroszoknak, akkor meg olyan lógós oroszok jöttek. Csavarogtak ezek, meg a nőket keresték, oda mentek, ahol több nő van egy családba, a férfit kilükték a lakásból, egy fegyveres őrzötte, ha el nem ment a háztól, a többi meg a nőket zavarázta. Aki nem bírt elmenekülni, az aztán megkapta a magáét. Szóval ilyen is volt a sok közt.

Amikor aztán vége lett a háborúnak április 4-én, jött az öreg Kádár Német Vince bácsi, hogy Feri, harangozz a nagy haranggal, mert vége a háborúnak. Én meg húztam egy hosszú verset, de olyan szépen szólt a kezembe, szinte érzéssel húztam, hogy vége a nagy háborúnak. És aztán kezdődött az ország újra felépítése. A párt szavai után mentünk. Én ugyan nem voltam pártember, még most sem vagyok, de együtt éreztem velük, és egy akaraton voltam velük. Először is a régi Hangya Szövetkezetet felszámoltuk, csináltunk belőle földmíves szövetkezeti üzletet. Írattattunk részjegyet, tagokat toboroztunk össze. Ötven forint volt egy részvény. Sokat kellett agitálni, hogy lépjenek be tagnak. Mártha Feri bácsi volt az elnök ideiglenesen. Nagy kosárba hordtuk az árut össze a régi boltból. Mink voltunk az alapító tagok. Még mindig megemlékeznek rólunk a mostani vezetők. Attól, hogy építettük az országot, kötöztük a sebjeit, én csak továbbra is harangozó maradtam. Volt, amikor 6 hónapig sem kaptam fizetést. A pap azt mondta, hogy a község fizet, a község meg azt, hogy a pap, így aztán egyik se. Egyszer aztán a község kifizette, de azt mondták, most már ezután a paptól kérjem, hát aztán tényleg a pap fizetett. Bizony sokszor nem volt pénzünk.

Egyszer karácsony előtt jöttek a missziósok, ketten egy hétig itt voltak. Tömve a templom minden nap, de naponta kétszer is volt prédikáció. Este, amikor széjjelmentek, ki az egész család és söpörtük a sok homokot, amit a lábukkal felhordtak. Talicskával hordtuk ki, annyit behordtak a cipőjükkel. Az egyik missziós pap a mi papunknak adott ajándékba egy perselyt. Úgy nézett ki, mint egy családi gyufaskatulya, fiókja volt neki, és egy pici lakattal volt bezárva. A tetején ült egy néger koma, és volt belevágva egy kis nyílás. Akkor a kis néger megköszönte, vagyis a fejével bólintott. Csakhogy a papírpénzt nem bírta elnyelni, fennakadt neki. Én ezt megláttam, és alig vártam, hogy kimenjenek a templomból az emberek. Akkor odamentem a kis négerhez, ő meg a Mária oltárra volt téve, hogy segíjjek neki, nehogy megfulladjon. Hát nem sok gondolkodási idő volt, cselekedni kellett azonnal. Hát egy százas volt a szájában, és nem bírta se kiköpni, se lenyelni. Muszáj volt a szájából kivenni, mert már el volt feketedve. A százast a zsebembe betettem, neki meg bedobtam két forintot, szépen megköszönte, hogy az életét megmentettem. Azután ha ilyen baj volt, tudtam mi a teendőm, és szépen megköszönte. Ez a mostani pap kidobta, biztos nem vigyázott rá, és megfulladt.