Nagyon rossz gyerek voltam

Én nagyon rossz gyerek voltam, sok minden meg is esett, történt velem. Minden évben a három esztendős ünnepet, a karácsonyt, a húsvétot, a pünkösdöt Dorozsmán lehetett tölteni, mert ott voltak az onokatestvérek, nagynénik, keresztapámék.

Ezeket mind sorba jártuk, a két ünnepen pedig gyalog mentünk oda is, vissza is. Az első alkalommal hat éves voltam, amikor elengedtek. A bátyám meg nyolc éves. Új ruhát kaptunk, de a zsebeket az anyám bevarrta, hogy ne rakjunk bele semmit. Húsvétkor mindenütt megkínáltak tojással, sonkával, kaláccsal, méghozzá mákossal. Nagyon szerettem. Volt három nagynénim, egy keresztapám, aki özvegy volt, akkor édesapámnak a bátyja, akkor a Gallai nagymama, a Jenei mama. Ezt mind sorra kellett járni és meglocsolni. Kaptunk sok cukrot, narancsot, pénzt, de zseb az nem volt, így hát az ajándékokat nem tudtuk hova tenni, fogtuk a kezünkben, meg az ingderekunkba raktuk. A pénzt pedig a számba vettem, mert a két nagynéném jött velem szemben, és tudtam, elveszik tőlem. Úgy is lett. Ami a kezemben volt, azt mindent elszedtek. A pénzt meg lenyeltem, és mentünk tovább. Egyszer csak nagyon görcsölt a hasam. Mondom a barátaimnak, baj van, fáj a hasam. Volt egy üres házhely, azt mondom, majd ide legugyulok, ha majd kijön a pénz, megmossuk, és akkor elköltjük. A cimborák lesték, én meg nyomtam jól, de nem a pénz, hanem a mák jött. A barátaim szétkaparták, mint a pelyvát, ám mégse találták meg a pénzt. Azután, még ami pénzt kaptunk, abból felültünk a hajóhintára, mert láttuk, milyen magasan felmennek vele. Mi is felszálltunk, de bizony nem ment csak addig, ameddig a tulajdonos meglökte. Letelt az idő, le kellett szállni, így a pénzkereset el lett temetve, a narancsot és a cukrot meg elvették a nagynénik, így aztán nem vittünk haza semmit a húsvéti keresetből.

Most pedig visszamegyünk a tanyai életbe. Már kezdtem megszokni a tanyán. Tudtam, mi a dolgom, mindig azt csináltam, amit parancsoltak. Jószágőrzés, etetés, udvarseprés, gyümölcsszedés. A ház körül egy hold szőlő, ebbe sok fa is volt. A régi jó gyümölcsök, ami már most nem létezik. Például potyóka szilva, lószemű besztercei szilva. Őszibarack még akkor nemigen volt, de volt kajszi és a János napi apró szemű sárgabarack. Nagyon édes meggy volt, cigányüveg és szentesi meggy. Alma meg lógós lánycsöcsű, nyári selymes, őszi selymes, jakab alma. Ezek mind nagyon jó és ízletes almák, gyümölcsök voltak. Amikor nagyobb lettem, jobban bevontak a munkába is. A Farkas öregapámnak 17 hold földje volt egy darabban. Három ház állt egymáshoz 500 méterre rajta, és egy gyönyörű szélmalom, ami ha egy kis szél fújt, az éjjel nappal mindig forgott. Őrölt rozsot, paprikát, és darált a disznóknak. Mivel a nagyapának kőmíves és ácsmestersége is volt, így János az én nevelőapám lett a mónár. A Ferenc fia a földön dolgozott, a lány, Mária meg semmit nem csinált, csak olvasott, mert hát nyomorult is volt. Aratni a család aratott, csépelni cséplőgéppel csépeltek. Ahol kevesebb gabona termett, ott meg lóval nyomtattak. Nagyapámék mindig cséplőgéppel csépeltek, mert három állítás volt mindig, azaz hat kazal. Mármost a cséplés nagy ünnep volt. Birkát vágtak a munkásoknak, tyúkleves és fontos kalács, mákos, lekváros és túrós lepény. Először a rozsot csépelték el, utána a búza, árpa és a zab jött. A szalmákat külön egy kazalba. Ez a szarvasmarháké, a rozsaljnak, a rozspelyva, a búza, árpa és zabpelyva sarnyúszénával össze lett nyomtatva, ami a lovaké lett télen. Hát erről van egy gyerekkori történetem, majd elmesélem.

A vasvilla

Úgy volt a tanyavilágban, nagyapáméknál és máshol is, a szárból csináltak polyvást, az volt a neve. Az alapot kimérték, utána egy ásónyomra kiásták, és a ricaszárat szépen sorban belerakták. A négy sarokra faoszlopot ástak, hogy erősek legyenek. Mikor le volt ásva, az összes, bekorcolták a tetejét. Egyenesre elnyírták, horogfát raktak rá. Utána náddal letetezték, az oldalát jó szalmás sárral betapasztották kívül-belül, amikor megszáradt, bemeszelték fehérre, az alját araszra feketével elhúzták, és ezt nevezték polyvásnak. Ebbe rakták bele az előbb említett rázatot. Hát ilyen volt a nagyapáméknál is, már akkor én is cigiztem suttyomban, mert a nagyapa dohánytermesztési engedéllyel rendelkezett, így minden évben termelhetett 400 négyszögöl dohányt. Volt dohányvágója, levágott egy jó doboz dohányt szép vékonyra, én ebből szajréztam. Egyszer csak azt mondják, vigyek a lovaknak rázatot. Kaptam az alkalmon, mert szerettem a lovat, dacára hogy még kicsi voltam. Kimentem, a kosarat a vállamra vettem, elindultam. Első dolgom az volt, hogy csavarjak egy cigit, és meggyújtottam. A gyufát eldobtam, az meg mindjárt fellángolt, és égett a pelyva. Nevelőapám öccse észrevette a füstöt, szaladt ki mindenki, de én már akkor futottam. Ferenc bátyám és apám szaladt utánam, nemhogy a tüzet oltották volna. Én, ahogy menekültem, vasvillát húztam magam után, amikor láttam, utolér, a villát eleresztettem, Ferenc bátyám belevágta a lábát úgy, hogy keresztül ment a fején és leült. Én egérutat kaptam, de jött utánam a nevelőapám. Mikor láttam, most már megfog, hirtelen hasra vágódtam, és a nevelőapám keresztül bukott rajtam, én meg hirtelen a bokrok közt elbújtam. Nem találtak, visszavonultak a tüzet oltani. Én meg elbújtam egy nagy szárkúpban. Két nap, két éjjel kerestek, de nem találtak. A harmadik nap már olyan éhes voltam, hogy muszáj volt jelentkeznem. Meglátott a Ferenc bácsi felesége, Julis ángyó, és azt mondta, ne féljek, úgysem enged bántani és hazavezetett. Nem is bántott senki, jól tartottak, lefektettek. A nagyapám azt mondta, nem szabad bántani, hiszen még gyerek. Jót aludtam, és másnap új erővel fogtam a munkához. Ferenc bátyám meg három hétig sántikált. Abban az időben még nem volt Dorozsmán csak állatorvos. A tanyákon a gazdák között voltak jó biztos kezű emberek, jó házi orvosok. Tudták a jószág viselkedéséről, mi a baja, és ha valami baja volt, például nehéz ellés, hasfájás, puffadás, herülés, stb., akkor ezekhez az emberekhez mentek segítségért. Persze ezek nem pénzért gyógyítottak, hanem barátságból.

Herülés

Tavasszal volt általában a herülés ideje, húsvét táján, mert akkor még nem volt ennyi disznó. Jobban csak mangalicafajta volt, az meg csak kettő-hármat fialt egyszerre, abból nemigen lett eladó. Nagyon emlékszem, olyan 5-6 éves lehettem, nálunk is herülés volt nagypénteken. Jött reggel a szomszéd, úgy hívták, Komáromi Sándor. Ez egy kis apró ember volt. Mihozzánk egy kilométerre laktak. Csülkön volt az egész ház apraja-nagyja, még a szomszédok is meg lettek hívva segíteni, mert volt kettő bika, egy csődör, meg hat-hét darab kanmalac. Ehhez erő kellett, hogy megfogják, úgy hogy ne mozogjon. Mi gyerekek meg néztük. Ami ki lett herülve, azt utána nekünk őrizni kellett, hogy le ne feküdjenek, mert azt mondták, hogyha lefekszik, megalszik benne a vér és megdöglik. Tehát, amíg herülték, addig én is ott néztem, hogyan csinálják. Amikor elfogyott a herülni való, azt mondja a mester: na rossz ez a gyerek, azt mondják, hogy igen rossz. Akkor, mondja a mester, fogjátok meg, majd kiherülöm ezt is, meglátjátok utána, milyen jó gyerek lesz. Ezzel elkaptak, már vették is ki a zacskót, hogy majd vágják ki. De ez csak játék volt, én meg azt hittem, komoly. Elkezdtem ordítani. Egyszer csak jött a nagyapám, mondja, hogy nem eresztitek el azt a gyereket! Hát nem szabad azt kivágni, hisz akkor elvesz a magja. Sutty nektek! Ez volt a szavajárása, és elengedtek. De én erre a herülő emberre úgy megharagudtam, hogy meg is fogadtam, egyszer még bosszút állok rajta. Jött a nyár, én meg a malom körül legeltettem a libákat. Egyszer csak látom ám, ez az öreg herülőmester vezeti a szamarát. A szamár hátán egy zsák búza felkötve, a malom állt, mikor odaért az öreg, s azt mondta, adjon isten, fiam! Hát nagyapádék itthon vannak, he? Én mondom, hogy bent vannak. Ekkor a szamarat odakötötte egy meggyfához, és bement a házhoz. Nagyapám az ácsműhelyében dolgozott, én meg addig a szamarat feloldoztam és odavezettem az alsó vitorlához. Jól megkötöttem, a malmot szépen elindítottam. A szél csak picit fújt, és szép lassan vitte a szamarat fel. Egyszer csak a zsák leesett róla, már jó magasan volt, egyszer leesett a szamár is. Elszakadt a kötőfék szára, de a szamár homokra esett, nem lett semmi baja. Hanem észrevették odabent, hogy a malom meg megy. Szaladtak ki, megállították a malmot, én meg vesd el magad, elszaladtam, elbújtam a kukoricába. Kerestek, de nem találtak sehol, pedig sokszor ott mentek el mellettem, majd rám léptek. Én meg a töklevél alatt lapultam. Akkor mondta a nagyapa, hogy na Sándor, az onoka megfizetett a játékért. Azután ment az élet tovább, jött az ősz, szedték a szőlőt, vitték a piacra. Szépen becsomagolták, a zöld, savanya és rohadt szemeket kiszedték, s nekünk gyerekeknek azt adták enni. Nagyanyám azt mondta, úgy együk, hogy egy szem szőlő, egy falat kenyér. Persze amikor nem látták, én odaöntöttem a tyúkoknak, aztán meg ki a szőlőbe, a legszebb szemeket eszegettem. A nagyapám ezért sose haragudott. Egyszer megpakoltak, hogy mennek Szegedre, a piacra. Én is könyörögtem, vigyenek el engem is. Meg is ígérték, de úgy felpakoltak, hogy nem jutott hely. Azt mondta a Ferenc bátyám, ne búsuljak, majd ő egy nagy kosarat a kocsi hátulja alá köt, tesz bele szalmát, és ott jó helyem lesz. Meg is csinálta, teletette jó puha szénával, szalmakötéllel odakötte, és én abba ültem. Nagyon jó helyem is volt, csak amikor a lovak megrántották a kocsit, a kötél elszakadt, én meg ottmaradtam és sírtam. Ők meg elhajtottak. Ezután aztán sokáig haragudtam a nagyanyámra és a Ferenc bácsira, de megbékéltem hamar, mert felültetett a lóhátra, és ez nekem tetszett. Meg engedett szántani is.

Hétköznapi csínyek

Az én nevelőapám nem sokat törődött velünk, születtek a mostohatestvérek. Lett János, Mihály, Mária, kettő meg halva született. A Farkas nagyapámról annyit, hogy engem nagyon szeretett, na meg a bort és a pipát. A feleségét üldözte és szidta, de csak ha boros volt.

Nagyanyámat minden vasárnap be kellett hozni a templomba, akármilyen idő volt. 1923-ban a Mária is férjhez ment, a nevelőapám testvére. Akkor a nagyapám felosztotta a földet rájuk. Az öreg ház, Márié lett öt hold földdel, a középső ház a Ferenc fiáé hét holddal, a legutolsó és a legrosszabb a nevelőapámé. Ekkor aztán mi bejöttünk a faluba. Apám kifogott egy kis házat 8 mázsa búzáért, az örökségét meg kiadta a lakónak. A malom elpusztult, nem volt, aki gondozza. A nagyapáméknak kommenciót kellett adni, amikor a földet szétosztotta rájuk. Fejenként 8 mázsa búza, 15 csirke, 15 tojás, 10 kiló cukor, 5 kiló só, 10 pakli dohány, egy tucat gyufa, 5 liter petróleum, 1 mázsa burgonya, 2 liter tej, egy csomó túró, fél liter tejföl, 120 kilós disznó és ruházat. Minden harmadik szombaton vinni kellett a járandóságot. Mint már említettem, nagyanyámat minden vasárnap a templomba kellett vinni. Ferenc bátyám ezért kapott egy kocsit, lovat, hogy ő erre kötelezi magát, ha ő eladja a lovat, akkor valakit fogadni kell, aki elviszi a templomba, és ez addig érvényes, amíg a nagyanya él. Mi aztán a faluban új életet kezdtünk, a falut akkor még úgy hívták, hogy Kistemplomtanya. 1923-ban beköltöztünk a faluba. Itt a nevelőapám hozzá fogott kertészkedni, de ő különben a helyi takarékszövetkezetnek volt a főkönyvelője, és a helyi hangyaboltnak ügyvezetője. Ekkor már második osztályos voltam, a bátyám meg negyedik. Az iskola ott volt a szomszédban két perc járásra. Nem is volt szabad elmenni csak 8 óra előtt 5 perccel. Addig, vagyis hajnal négy órától fél nyolcig dolgozni kellett, este meg nem szabad volt 8 óra előtt lefeküdni. Tanulni csak nyolc óra után kellett, vagyis lehetett, de már hajnal négykor ébresztő. Hajnalban és este, amikor már kint nem láttunk, akkor bent pucoltuk a szőlővesszőt és a facsemetét, amit tavasszal elültettünk. Rengeteget meg kellett pucolni. Öt hektár faiskola volt. Akkor a bevételből mindig fizették a napszámosokat, és spóroltak földre.

Nekünk sehova nem volt szabad menni, mint más gyerekeknek. Mindig csak dolgozni a templomban. Minden vasárnap el kellett menni a misére, és a hajnali misékre. Ha esett, ha fújt. Egyszer úgy jött ki a lépés, nem mentünk el, másfelé mentünk, úgy gondoltam, úgysem veszik észre. Nem is lett volna ebből semmi baj, csak az lett, hogy egy vendég pap mondta a misét, és mikor hazaértünk és ebédeltünk, azt mondja a fater, na, gyerekek, hát voltatok a misén?. Mi mondjuk, hogy igen. Azt mondja a fater, nem látott, mert ő meg a pap körül kisegítő volt. Mi meg mondjuk a bátyámmal, pedig ott voltunk. Erre ő kérdezi, melyik pap mondja a misét. Erre én mondom, hogy az, amelyik szokta. Erre a fater azt mondta, na ugye, nem volt kendtek a misén! Mert egy vendég pap mondta a misét, és így megfogtak a hazugságon, ráadásul nem is kaptunk ebédet. Mink, mint tanyai gyerekek, bekerültünk a faluba, idegeneknek néztek, sűrűn meg is akartak verni.

Egyszer egy szép napon a faterék nem voltak otthon, és ennek híre is ment. Összejöttek a falusi gyerekek játszani. A ház háta mögött volt a csatatér. Egyszer azt mondják, gyerünk birkózni. Hát azzal kellett birkózni, akit legerősebbnek gondoltunk. A bátyám az első összefogáson földhöz vágta a pácienst. Ezután jöttem én. Én is összeszedtem minden erőmet, és puff, én is földhöz csaptam, még meg is dögönyöztem. Gondoltam, most a kezemben vagy. Utána mi lettünk ketten a bátyámmal a falu legerősebb srácai, mert ennek híre ment. Aztán jóba lettünk az egész falu gyerekeivel. Bevettek a bandába, jó haverok lettünk. Szerveztük egy öttagú bandát, karácsony előtt jártunk betlehemezni. Tanultunk énekeket, kerestünk egy kis pénzt. Én voltam az öreg Subás Maxi. Csináltunk egy kis templomot, azt berendeztük szépen szobrokkal, egy kis jászol, benne a kis Jézus, körülötte a barmok. Egy szezonban annyit összekerestünk, hogy egy pár cipőt bírtam rajta venni, mert másképp nem volt, csak az, ami a faterról lemaradt. Ebben az időben volt, hogy a faterékat meghívták a keresztfiáék lakodalomba, de ők nem mentek el valami okból, és azt mondták: na gyerekek, most ti mentek el a lakodalomba. Hát úgy is lett. Bátyámmal ketten mentünk. Az anyám vett egy jó nagy vájdlingot ajándékba, azt kellett elvinni. Hideg volt, hó is esett. Estefelé elindultunk, de messze kellett menni, vagy öt kilométert. Még a házat el nem hagytuk, szépen vittük, egyikünk az egyik fülit vitte, másikunk a másikat, de amikor már jól elhaladtunk, mondom a bátyámnak, hogy húzzuk inkább, mert úgy könnyebb, ő meg bele is egyezett. Kicsomagoltuk a papírból, és a spárgát, amivel át volt kötve, rákötöttük a fülire, húztuk egészen odáig. Amikor odaértünk, zeneszóval fogadtak bennünket. Mikor átadtuk az ajándékot, a vőfély azt mondja: köszönjük az ajándékot, igaz, egy kicsit kopott, de jó lesz az üstre födőnek, merthogy jól lekopott a feneke. De olyan jó lakodalom volt, hogy onnan mentünk egyenest az iskolába, ott meg a jó melegen elaludtunk. Azt mondja a tanító, na, lakodalmas gyerekek, menjetek haza, aludjátok ki magatokat. Ezzel lezárult a lakodalom.

Mint ahogy említettem, pénz soha nem kaptunk, de én mindig szereztem valahogy. Egyszer a kirakatban nagyon szép ceruzát láttam, szép sárgarézből volt a végén radír, és a szivarzsebbe lehetett csatolni. Ez nagyon tetszett, mert már más gyerekeknek volt. 24 fillérbe került darabja. Loptam a fatertól 30 fillért, vettem egyet. Amikor mentem reggel az iskolába, avval írtam aznap. Többi gyerekek meg mondták, nézzétek, Gallainak is van már szép ceruzája. Igen ám, csak az volt a baj, mit szólnak otthon, ha meglátják. Spekuláltam, mit is csináljak, meg ne tudják, hogy úgy vettem, mert akkor kikapok. Elhatároztam, összetaposom, és azt mondom, találtam. Úgy is lett. Letettem a járdára, rátapostam. Jól behorpadt. Kitettem a zsebbe. Ahogy hazaértem az anyám mindjárt meglátta, és azt kérdezte, hát azt a ceruzát hol vetted? Mondom, hogy találtam, ő meg elhitte. Másnap kiigazgattam a horpadásokat, és nyugodtan használhattam, mert bevették, hogy úgy találtam. Így lett nekem is sárgaréz végű ceruzám.

Az idő telt-múlt. Csináltuk a dolgot, amit parancsoltak. Egyszer azt mondják az anyámék, gyerekek, szombaton elmegyünk farsangolni Sándorfalvára. Mert ott volt valami jó barátjuk vagy ismerősük, s azt mondta az anyám, hogy ti lesztek a tanyások. Jó, mondok én, mert a bátyám olyan szótlan volt és csendes, s nem bírta a fatert. Így aztán én intézkedtem. Meghívtam a haverokat szombat estére. Meg is ígérték, el is jöttek. Szombat este az anyámék már akkorra elmentek, mi meg elkezdtünk játszani. Egyszer azt mondja a bátyám, kellene valamit enni. Én akkor hozzáfogtam készíteni, mert főzni nagyon szerettem, és még most is szeretek. Hoztam le kalbászt a padlásról, eldaraboltam, tojással megsüttem, és még egy 10 literes fazék palacsintatésztát is bekavartam. Hozzáfogtam sütni, a többi meg ette. Amikor már jóllaktak, egyik erre feküdt, a másik amarra. Mind elaludt, én meg sütöm a palacsintát. Utóbb én is jóllaktam és elaludtam. Az ajtó ablak meg becsukva, a palacsinta a sütőben égett a sparhelton. Nagy füst lett, mindenki köhögött, fuldoklott, mire egyiknek eszébe jutott, hogy az ajtót ki kell nyitni. Akkor lélegzett fel mind, hogy majdnem megfulladtunk. Az öcsém meg még kicsi volt, 4-5 éves, és az ágyon aludt. Amikor észhez jöttünk és megtaláltuk, azt hittük, megfulladt. Kivittük a levegőre. Egyszer csak hozzáfogott sírni. Megörültünk, hogy nincs semmi baj. Él mindenki. A vendégek elmentek, föltakarítottam, elmosogattam, adtunk a jószágoknak, és vártuk az anyámékat haza, mint aki jól végezte dolgát. De még akkor csak vasárnap reggel volt, és az anyámékat csak délutánra vártuk. Hát, hogy ne unatkozzunk, a bátyám eltalálta, hogy durrantsunk. Az meg úgy ment, hogy egy tuskóra egy jó rakást odaköpködtünk, és a sparheltból vettünk ki parazsat, rádobtuk, a másik meg hirtelen egy fejszével nagyot rácsapott. Akkorát durrant, mint egy puska. Ezt ismételgettük. Egyszer csak füstszagot éreztünk. Hát láttuk ám, hogy az ágyon az ingünk füstöl, meg a pokróc, mert ahogy a parázsra rácsaptunk, az szétszállt, és volt, amelyik még égő parázs volt, s belekapott a ruhába. Hát az inget el kellett gyugni az anyám elől, nehogy meglássa, merthogy akkor kegyetlenül elver bennünket, ha megtalálja. De nem találta meg, csak a nyáron, meszelkedéskor, mikor a hamuból pakoltuk ki. Ott volt a zsákok háta megett, de akkor már nem volt semmi baj, csak annyit mondott, hogy ehol van az az ing, amit én kerestem. Már amikor ötödik, hatodik osztályba jártunk, nem nagyon volt merszünk ilyen bitangságra. Mindig fáradtak voltunk, mert sok volt a dolog, és mire jöttek a napszámosok, akkorra nekünk kész kellett lennünk, s menni kellett a faiskolába dolgozni.

Mikor iskolába jártunk, akkor meg iskola után menni a többi után. Volt, mikor már a hatodik osztályt jártam, az anyám felkeltett négykor, és dagasztani kellett a kenyértésztát. Sámlira álltam, és öt darab nagy, rozskenyérnek való tésztát le kellett dagasztanom. Azt mondta, tanuld meg, hátha még szükséged lesz rá. Nagyon szigorú asszony volt az én anyám. Ha felmérgesedett, ölni tudott volna. Amikor láttuk, hogy haragszik, akkor már menekültünk, ki mőre látott, mert ha megfogott, az ütött avval, ami éppen a kezibe volt: nyújtófa, nagykés, seprű, balta, amit éppen felkapott. Mikor aztán kijártuk az iskolát, a hatodik osztályt, akkor már rendesen befogtak dogozni. Szemeztük a fákat, oltottuk a szőlőt. Akkor már szabad volt cigizni, és kaptunk egy pengőt minden vasárnap. Ez volt az egész heti dohánypénz, úgyhogy nagyon be kellett osztani, hogy elég legyen. Azon a nyáron, amikor kimaradtunk az iskolából, elszegődtettek bennünket marokszedőnek. Két mázsa tiszta búza és egy pár szandál volt a bérünk. Derekegyházára mentünk valami urasághoz aratni. Százhúsz kaszás ment. Öt kaszás volt egy bandában. Minden nap egy hektárt le kellett vágni egy kaszásnak, a marokszedővel együtt ezt fel is kellett kötni és keresztbe rakni. Négy hétig tartott az aratás. Én nagyon elfáradtam, éjfél után két órakor menni kellett kifelé, és este 11 óráig. Akkor már nem esett jól a vacsora se, csak dőltünk el, és már aludtunk is. A bátyám két hétre megbetegedett, vakbélgyulladása lett. Elvitte a mentő Szentesre, megműtötték, de helyette nem fogadtak másik marokszedőt, hanem mi szedtük őhelyette is. Azt mondták, az egy mázsa búzát majd ránk osztják, de bizony abból nem lett semmi, elosztották a kaszások. Így aztán hiába iparkodtunk, a keresetet meg itthon vették el azzal az ürüggyel, hogy majd a búcsúra vesznek ruhát, de hát az se lett, mert kell az adósságba, mondta az anyám. Búcsúkor kaptunk egy-egy pengőt, és a Farkas nagyapámtól ötven-ötven fillért. Ekkor már nagyon mérges voltam én is, és többet nem mentem le aratni. Itthon dolgoztam a kertészetben, a bátyám meg elment cipészinasnak, de a fater tavaszra hazahozta. Azt mondta: Én fogadom a drága napszámosokat, te meg elmégy máshová dolgozni, és nem engedte tovább. Akkor elszökött a szegedi földre egy nagygazdához, ott dolgozott. Kapta a rendes bért, szépen felruházkodott, én meg itthon kuliztam.