Az élet egyik alapfeltétele a stressz jelenléte, amely működésre sarkallja a szervezetet. Ez az ún. fiziológiás stressz éles határ nélkül válthat át patológiás stresszbe, amely ellenkező hatást fejt ki testünk, szerveink, sejtjeink működésére. A szervezet stresszre adott válaszai sokfélék, többek közt az egyén aktuális fiziológiai, pszichológiai állapota is döntően befolyásolja azokat. A stressz fogalma értelmezhető tehát a teljes organizmus, egy szerv vagy akár egy sejt szintjén is. Természetesen a különböző szinteken a stressz folyamatok eltérő módon, különböző szignálmolekulák bekapcsolódásával zajlanak. Ez a fejezet döntően a sejtszintű stressz markereivel, szenzoraival és az adaptációs folyamatokkal kíván foglalkozni. A sejtszintű stressz az adott sejt homeosztázisának tartós felbomlásával járó folyamat. A többsejtű szervezetek sikeres evolúciójának egyik alapfeltétele a kommunikáció kiépítése és az egyre inkább specializált sejtek közti kooperáció fenntartása volt. Ennek egyik módja a sejtek közti hatékony „üzenetváltás” sejtfelszíni receptorok, fehérjék, intra-és intercelluláris szignálmolekulák által. A sejt mikrokörnyezetében történt bármilyen számottevő változás intracelluláris adaptációs folyamatokat indukál, amely jelenthet DNS szintű reakciókat, az inter-organelláris kommunikáció módosítását pl. a mitokondrium és endoplazmatikus retikulum, (ER) között, vagy érintheti akár a fehérje szintézis, ún. „folding” apparátusának meghibásodását. Ez utóbbi folyamat vezet a tulajdonképpeni ER-stressz fogalmához, amelynek következménye az unfolded protein response (UPR). Ennek molekuláris sejtbiológiai folyamatai, azok finomregulációja ma már jól ismert. Ezek tárgyalása a követező fejezet tárgya.